Apu vitt minket (Virág már
teljesen hozzátartozik a reggelekhez) suliba. Apuval néha összenéztünk, ugyanis
Virág – oldalra csatolt hajjal, tehát jókedvűen – megállás nélkül arról
beszélt, hogy szerinte az AFC menő. Apu erre azt hitte, hogy a KFC (a
gyorsétterem), úgyhogy egészen a suliig próbálták elmondani a másiknak, hogy ki
miről beszél. Engem őszintén szólva sem az AFC, sem a KFC nem érdekelt, mert a
suli elé kanyarodva láttam, hogy Ricsi és Cortez gördeszkákkal a kezükben
beszélgetnek Zsoltival.
– Jó tanulást – köszönt el
apu, amikor kiszálltunk, és amikor elhajtott mellettünk, dudált kettőt.
Erre persze mindenki ránk nézett.
Én rögtön elvörösödtem, Virág tovább beszélt, az AFC (Anti Fitness Club,
később rájöttem) klipjeiről.
– Sziasztok – köszöntem
félénken a többieknek, mert nem akartam szó nélkül bemenni mellettük a kapun.
– Á, jó, hogy jöttök – állított
meg Zsolti. Kicsit meglepődtünk, de azért megálltunk. – Nagyon fontos, hogy ha
Dave kérdezi, akkor nem tudjátok, hogy ki tette fel a számát.
Virággal összenéztünk.
– Oké, mi tényleg nem tudjuk
– közöltem. Virág vadul bólogatott mellettem.
– Rendben. Ez vicces lesz – röhögött
Zsolti, bár nem tudtam, hogy min.
A következő pillanatban megállt a
suli előtt a sötétített üvegű fekete autó, és Dávid szállt ki ingerülten. A
fülébe dugott headsettel beszélt, az utolsó mondatát épp csak elkaptuk.
– Ne hívogasson! Fogalmam
sincs, miről beszél – ezzel kirántotta a füléből a headsetet és kikapcsolta a
mobilját. – Halljátok, tegnap este óta pizzát akarnak rendelni a számomon.
Valami marha összekeverte, és egy pizzéria honlapján van a számom! Rémes, apám
most fogja letiltatni, mert már nem győzzük elismételni, hogy semmilyen
duplasajtos akcióról nem tudunk – rázta a fejét fáradtan. – Veletek mi újság? –
nézett ránk, mire Ricsi, Cortez és Zsolti nem bírta tovább visszatartani, és
hangos röhögésben törtek ki.
– Szerintetek ez vicces? – tárta
szét a karját Dave. – Szerintük vicces – jelentette ki ránk nézve.
– És végül tudtak rendelni a
pizzériából? – kérdezte Virág nagy, csodálkozó szemekkel.
– Mit tudom én? Kit érdekel?
Nem érted, hogy hajnalig csörgött a mobilom?
– Miért nem kapcsoltad ki? – szóltam
bele, mire a három fiú, Cortez, Ricsi és Zsolti egy hangos „húúú”-val díjazta a
kérdésem. Dávid, mintha csak megsértettem volna, megrázta a fejét.
– Én sosem kapcsolom ki. Mi
van, ha fontos hívás érkezik?
Erre nem tudtam mit mondani,
ráadásul Kinga az a-s lányok csordájával a háta mögött megérkezett, és egy
pillanatra megállt mellettünk. – Nem tudjátok, mi volt tegnap a pizzériával?
Edzés után rendelni akartunk, de egy bunkó kezelő egyfolytában letette!
Kész. Erre mindenki szétröhögte
magát, és miközben megpróbáltam kiélvezni, hogy teljesen véletlenül milyen menő
társaságban ácsorgok és velük nevetek, azért nem hagytam figyelmen kívül azt a
tényt, hogy Cortez ma is mennyire, de mennyire helyes és hogy a szemébe lógó
sötétbarna haja alatt kék a szeme! Wow.
Sajna többet nem beszéltünk, a
belépőkártyánkat lóbálva bementünk a suliba, ahol az aulában Máday ig.
helyettes, azonnal kirántotta a sorban érkező diákok közül Cortezt és Ricsit.
Állítása szerint az első emeleti folyosóról gördeszkák hangjait véli
felfedezni. Rajta kívül természetesen ezt senki nem hallja, úgyhogy kénytelen
volt elengedni őket órára.
A teremben mindenki üvöltözött, a
pizzás sztori volt a nap sikere, csak Gábor gubbasztott a padjában, valami
házit írt, és Jacques ücsörgött egyedül előttem. Megkérdeztem tőle személyesen
is, hogy milyen volt az énekkar. Hosszú választ adott, néhány szót (meg talán
mondatot) nem értettem tisztán, de lelkesnek tűnt, úgyhogy mosolyogtam. Eszembe
jutott, hogy még nem is kérdeztem, hogy érzi itt magát úgy általában, úgyhogy
feltettem neki a kérdést. Azt mondta, ezen még nem gondolkozott, úgyhogy kért
egy kis időt a válasz előtt.
Amikor kicsengettek az utolsó
óráról, Virággal a suliboxoknál álltunk, és a szekrényünkbe pakoltunk.
– Réni! – szólított meg egy
hang a hátam mögül. Jacques volt az, aki elmondta, jól átgondolta a kérdésemet,
és a válasza igen. Jól érzi magát itt.
Mondtam, hogy ennek örülök. Meg
annak is, hogy egy teljes tanítási napon át gondolkozott ezen az egyszavas
válaszon. De ezt már nem mondtam, csak gondoltam.
A „nyílt szakkörök hete” keddi
napján a fél suli lázban égett. A két legpopulárisabb szakkör, a foci és a
színjátszás bemutató órája. Na meg a sakkszakköré. De ez kevésbé populáris.
– Reni, hogy állsz a
könyvvel? – állt meg mellettem Arnold a folyosón, és a hátizsákját ledobta a
földre.
– Olvasom – bólintottam.
Kellemetlen volt, ő ajánlotta a Szép reményeket, „biztos fog neked
tetszeni, te olyan vagy” üzenettel, ami totál Arnoldra vall. Még nem nagyon
haladtam vele, az msn, webkamera meg ilyesmi elvette az időmet. Ez baj!
– Oké. Megyek a sakkra.
Jössz?
– Nem, a sakk nem igazán
erősségem – ráztam meg a fejem. Arnold beletúrt a hajába, és összeráncolt
szemöldökkel meredt rám.
– Meg se nézed?
– Nem, Virággal inkább a
focira megyünk, tudod, csak viccből. Megnézni – mosolyodtam el.
– Hé, Cortez, rúgd már ide! –
hallatszott Zsolti kiabálása a folyosó túloldaláról.
– Ó, értem – vigyorodott el
gúnyosan Arnold. – „Gimislá-nyokhoz” méltóan mentek vihogni meg sugdolózni a
lelátóra.
– Dehogy! – vágtam rá
túlságosan hirtelen. Egyáltalán nem vihogni és sugdolózni mentünk. Csak
szerettem volna megnézni a focit. Cortezt és a focit. Cortezt. Mindegy.
– Holnap találkozunk. Megyek,
kiborítom a sakkszakkört.
Arnold felkapta a földről a
kitűzőkkel telerakott katonai zsákját, és elsétált a folyosón.
– Most hová is megyünk? Focit
nézni? – kérdezte Virág bambán.
– Miért ne? – vontam meg a
vállam hanyagul, közben pedig úgy kalapált a szívem, hogy azt hittem, ez
mindenki számára nyilvánvaló.
Nem mondhatnám, hogy a foci
érdekes volt, de azért jól szórakoztunk. A tesiterem egyik lelátója – a kijárat
felőli oldalon – dugig megtelt, mi is csak azért kaptunk helyet, mert időben
mentünk. A büfében vett perecekkel és két jeges teával ücsörögtünk a lehajtható
széken, és az alattunk húzódó pályát figyeltük.
– Sosem értettem a focit – vonta
meg a vállát Virág, és leharapott egy darabot a perecéből.
– Én sem nagyon – feleltem.
A foci népszerű, a kockákon és
nyomikon kívül minden fiú a suli focicsapatába akart bekerülni. Ez volt a
kettőből az egyik olyan „szakkör”, ahol nem a diákok választhattak, hanem az
edző (Szekeres Tamás, a fiúk tesitanára). A múlt évben elballagott
tizenkettedik osztály után öt hely volt a focicsapatban, plusz négy a
cseréknek, így összesen kilenc embert választottak be. A két kilencedikes
osztályból tőlünk természetesen Cortez, Ricsi, Dávid és Zsolti jelentkezett, az
a-s fiúk közül öten! És akkor még a többi évfolyam diákjait nem is említettem,
akiknek az elmúlt években nem sikerült bekerülni, és újrapróbálkoznak. Ahogy
elnéztük az edzést, úgy láttuk, hogy Zsoltinak van a legkevesebb esélye, nem
kifejezetten atlétatermet (kicsit súlyosabb), de a labdával egész ügyes. Már
amennyire én meg tudom állapítani az ilyesmit. Cortez azonban… Hát, úgy tűnik,
nekem pont a suli leendő legnépszerűbb fiúja tetszett meg. Rám vall. Szóval
elég jól ment neki az edzés. Amíg én a focit néztem (és titokban szörnyen
drukkoltam, hogy mind a négyen bejussanak, az a-sok meg ne!), Virág félrenyelte
a perecét, ezért fuldoklott egy darabig, én meg ütögettem a hátát, miközben
Kinga és az a-s lányok befejezték a színjátszó kör csekkolását, és átjöttek a
focira.
– Hogy állunk? – kérdezte,
helyet csinálva magának mellettünk. –Van esély rá, hogy Cortez és Dávid bejusson,
Ricsi és Zsolti szerintem kérdéses – feleltem.
– És az a-s fiúk? – nézett
Kinga összehúzott szemmel a pálya felé.
– Szerintem jobbak – mondtam
csalódottan.
– A fenébe – csettintett
bosszúsan, és leült (arrébb lökve egy esetlen tizedikest).
– Én itt ültem – szólt a fiú
vékony, erőtlen hangon. Kinga lenézően nézett végig rajta.
– Most komolyan, minek nézed?
Csak fájdítod a szíved, na, engedj leülni – legyintett.
Ez volt az egyik legbunkóbb
megnyilvánulás, amit valaha láttam. A srác feltolta az orrán a szemüvegét, és
csalódottan elkullogott. Kingát ez egyáltalán nem zavarta, levágódott a székre,
és térdére könyökölve, kézfejével támasztva az állát, a pályán zajló
eseményeket nézte. Az edzés végén, amikor Szekeres tanár úr kétszer megfújta a
sípját, megszületett az eredmény. A lelátókon halk duruzsolássá csitult az
egyébként üvöltöző diáktömeg.
És sikerült! Cortez, Ricsi és
Dávid a csapatba, Zsolti cserének jutott be. Az a-sok közül csak egy fiú
cserének, a többi játékos a felsőbb évfolyamokból került ki. Ez tök jó! Hogy
pontosan miért, és ez, hogy bejutottak, mit is jelent, azt nem tudom, de örülni
kell. Még Virág is hosszasan tapsolt és ugrabugrált a lelátón, sőt, levette a
nyakába kötött halálfejes kendőt, és azt lóbálta örömében. Szerettem volna
gratulálni nekik, de nem volt alkalmam, mert a pályán lévő fiúk és a lelátó
első soraiban ülők is odarohantak gratulálni, kisebb csoportot alkotva a friss
csapattagok körül. Mindegy, azért tényleg örülök.
Vacsora közben részletesen
beszámoltam anyuéknak a focicsapat tagjainak beválogatásáról, és bár azt nem
tudták, hogy engem ez miért érdekel ennyire, összességében velem együtt
örültek.
– Köszönöm a vacsorát – álltam
fel az asztaltól, megint kicsit előbb, mint szoktam, és már indultam is a
szobámba.
– Reni, alig ettél! Biztosan
befejezted? – szólt utánam anyu.
– Igen, köszönöm.
Alig egy órával később a
konyhapulton ültem, és dupla melegszendvicset ettem (négy szelet kenyér
egymáson, minden szelet közt sajt, sonka, és az egész összesütve), apu pedig
várta, hogy megsüljön a sajátja is.
– A leckéd kész? – kérdezte
apu, miközben kivette a toastsütőből az ételt. A forró sajt olvadtan folyt
végig a szendvics oldalán.
– Persze – válaszoltam. Az
esti zugevéskor ilyen felszínes beszélgetést folytatunk, így oldjuk a
lelkiismeret-furdalásunkat.
– Akkor jó – harapott bele
apu a forró kenyérbe.
Anyu teljesen váratlanul jelent
meg a konyhában.
– Mit csináltok? – kérdezte
zavartan.
– Reni éhes volt! Csináltam
neki egy szendvicset – felelte azonnal apu. Elkerekedett szemekkel néztem rá.
Mi? Nem erről szólt az egyezségünk. Hosszú évek óta találkozunk apuval az esti
zugevő órákban, de ilyenre még nem volt példa.
– Reni, miért nem nekem
szólsz? Tudod, hogy apád milyen ügyetlen a konyhában!
Erre még döbbentebben néztünk
össze.
– Most már megeszem, de
legközelebb neked szólok – mosolyogtam anyura.
– Rendben – mosolygott vissza
kedvesen, aztán apura förmedt. – Reni nem vacsorázott rendesen, te viszont
igen! Add ide azt a dupla melegszendvicset, késő van – rángatta ki anyu apu
kezéből a még forró szendvicset. Egy ideig dulakodtak érte, de mint mindig,
anyu nyert.
Én visszafojtott nevetéssel és
persze a szendvicsemmel mentem fel a szobámba. Alig két perc múlva apu jött
utánam.
– Ezentúl óvatosabbnak kell
lennünk – suttogta. – Megsejtett valamit.
– Gondolod? – kérdeztem, felé
nyújtva a szendvicset, aminek letörte a negyedét.
– Biztos. Holnaptól külön
eszünk vacsora után, és egyikünk őrködik. Jó éjt – nyomott egy gyors puszit a
homlokomra, és a kezében tartott szendvicsdarabba harapva kiment a szobámból.
Csak pár percre ültem le a gép
elé, bár minden osztálytársam online volt, mégis, hogy elalvás előtt olvasni
tudjak, hamar elköszöntem tőlük. Csak előbb meghallgattam webkamerán, hogy
Virág elénekli az AFC Még vár ránk ez a Föld című számát. Egy élmény
volt.
Focisiker: 5/5 – tök jó volt.
Dickens: Szép remények: 5/5
– Estelle és Pip kapcsolata. Zseniális.
Földrajz dolgozat: 5/? – szerintem
jól sikerült, de majd meglátjuk.
A-s lányok: 5/2 – állandóan
összesúgnak mögöttünk. L
Cortez ma elkérte egy tollamat
francia kultúrán: 5/5 – mostantól az a kedvenc tollam. J
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése