Mobilcsörgésre ébredtem. Utálok
mobilcsörgésre ébredni, ráadásul Virág rárakta a telefonomra a FOB Dance,
Dance számát, arra csörög, én meg frászt kaptam. Kinga hívott, hogy egy
órán belül jön értem az anyukájával. Ránéztem az órámra. Reggel hét. Te jó ég!
Hát már a lovak sem alszanak rendesen? Még félálomban rácsörögtem Virágra, aki
félóra múlva meg is érkezett. Annyira be volt öltözve, hogy szinte ki sem
látszott a hatalmas (halálfejes) sálja és sapkája alól. Én, mivel még sosem
voltam ilyen versenyen, nem igazán tudtam, hogy mit kell felvenni, ezért a barna
kötött kardigánom mellett voksoltam, csőfarmerrel és hosszú szárú csizmával.
Éppenséggel úgy néztem ki, mintha én is indulnék a versenyen, de mindegy.
Apuval és Virággal épp csak befejeztük a reggelit, amit anyu dobott össze
nekünk (sonkás rántotta, vagy legalábbis úgy nézett ki), amikor csöngettek. Egy
fehér dzsip állt a házunk előtt, az oldalát Kinga támasztotta, és
másodpercenként figyelte az óráját. Anyu kikísért minket, váltott pár szót
Kinga mamájával – az időjárásról természetesen –, aztán elindultunk Gödöllőre.
Az út szótlanul telt, ráadásul esély sem volt arra, hogy beszélgessünk, mert
Kinga végig Rami Szeress forrón című dalát üvöltette CD-n, elmondása
szerint verseny előtt mindig a kedvenc számát hallgatja, mert megnyugtatja és
kikapcsolja. Virág halkan dúdolt mellettem (elképesztő, hogy minden zenét
ismer, azt hiszem, még álmában is a MySpace-en lóg), én pedig a számot
hallgatva néztem ki az ablakon, és töprengtem. Igazából sejtelmem sem volt,
hogy milyen lehet egy ilyen verseny, pár filmben már láttam, és meg kell
hagyni, az életben egyáltalán nem olyan! Hülye filmek. Egy rakás nyugdíjassal
meg szülővel magunk körül, bágyadtan néztük a versenyt, és vártuk, hogy Kinga
jöjjön. Virág megosztotta velem a fél fülhallgatóját, úgyhogy legalább a háttérzaj
klassz volt (FOB, AFC, MCR, 30STM, és még néhány betű, amiket elfelejtettem),
egyébként egész délelőtt a lovakat bámultuk, hogy vajon átugorják-e a
sorompószerű izét vagy leverik. Roppant szórakoztató elfoglaltság. Közben az
agyam egészen máshol járt, messze Gödöllőtől meg a lovaktól, a Millenáris
környékén, ahol a suli menő diákjai skate-punk zenét hallgatva jókedvűen
bandáznak egy gördeszkaversenyen. Óriási. Mi meg, mint két igazi lúzer, néma
csendben (csak akkor volt halk taps, amikor egy ló nem verte le az akadályt)
díjugratókat néztünk. Már jópár versenyszámot végiguntunk, amikor Kinga
anyukája behívott minket az istállóba, ahol Kinga versenye előtt válthattunk
vele pár szót. A lova mellett állt, és a hátát paskolgatta. Tetőtől talpig
lovascuccot viselt, a fején még olyan sisak is volt.
– Na, mit szóltok? – kérdezte
a lovát simogatva. Hát nem is tudom, mit szóltunk. A lova barna. Meg nagy. Egy
nagy barna ló. Laikusként pont ennyit tudok mondani a lóról. Ja, meg büdös is.
– Szép – motyogtuk, és Virággal
automatikusan hátráltunk az állattól.
Kinga még magyarázott arról, hogy
mit kell figyelnünk a verseny alatt, mert időközben rájött, hogy mi egyáltalán
nem értünk hozzá.
– Kinga! – lépett hozzánk egy
lány. – A fél sulim eljött szurkolni. De a közönségben nem igazán látok más
diákot. Mi az, a flancos Johannában nem érted el a várt népszerűséget, vagy
mégis mi magyarázza, hogy senki nem kíváncsi rád?
Nem kellett bemutatkoznia, a
külseje, stílusa és megjelenése alapján azonnal tudtuk, hogy Vass Angéla, Kinga
örök vetélytársa. Ugyanolyan, mint ő, csak éppen még Kingább. Úgy értem, még
egyenesebb hát, még szorosabb copf, megsemmisítőbb pillantások.
– Nem hívtam meg senkit – tárta
szét a karját Kinga. Virággal egy pillanatra összenéztünk, majd vadul bólogatni
kezdtünk. –Tudod – húzta meg a copfját Kinga –, nekem nem igazán kell tömeg
ahhoz, hogy nyerjek. Másokkal ellentétben.
Angéla ezen szemmel láthatóan
berágott, úgyhogy már készült a válaszra, amikor ránk nézett.
– És ezek?
Micsoda kellemes megszólítás.
Mindegy. Arrogáns lovasok vitájába nem szólok bele.
– A suliújságtól vagyunk – emeltem
ki a táskámból a digitális gépem.
Ezzel ki is mentettük Kingát,
úgyhogy ott hagytuk őket, hogy öljék meg egymást, és inkább visszamentünk a
szurkolók közé. Angéla sulijából egyébként tényleg baromi sokan voltak,
hangosan drukkoltak, tapsoltak és lelkesedtek. Ezzel szemben mi, Virággal Kinga
nagyszülei és a húga (Kitti) közt ácsorogtunk és a pályát bámultuk. A verseny a
vége felé kezdett izgalmas lenni, Angéla lova két olyan izét lerúgott, úgyhogy
latolgattuk, hogy Kingának hogy kell szerepelnie a nyeréshez. Kár volt
latolgatni, mert Kinga iszonyat magabiztosan nyerte az egészet. Amikor a
pályára ért, szigorú arccal nézett maga elé, csak amikor elügetett (vagy
elsétált a ló, nem tudom pontosan, hogy nevezik) mellettünk, akkor nézett fel
egy pillanatra ránk. A tekintete eszelős volt, úgyhogy én már akkor tudtam,
hogy nyerni fog. J
Azért végig fotóztam, egy rakás jó képem lett a versenyről és a díjátadóról is.
Bár titkon reméltem, hogy a
díjugratóverseny végén átmegyünk a Millenáris Parkba, természetesen nem így
történt. Ünneplés gyanánt Kinga anyukája felajánlotta, hogy elmegyünk
palacsintázni, úgyhogy késő délután értem haza. Feltöltöttem a laptopomra a
képeket, és át is küldtem Kingának, miközben az msn-t figyeltem, hátha valaki
online lesz. Csak Arnold volt, ő is „nem elérhető” állapotban. Mindenesetre
most már kikapcsolom a gépem, és inkább olvasok.
Kinga díjugratóversenye: 5/5 – nagyon
ügyes volt.
Díjugratóverseny, úgy általában:
5/2 – azért annyira nem érdekes.
Kinga ellenfele, Angéla: 5/1 – vannak
Kingánál is undokabb emberek. Jé!
Cortez és Ricsi versenye: 5/? – szinte
beleőrülök, hogy nem voltam ott. L
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése