Megjelent a suliújság. Ezt onnan
is tudtam, hogy amikor beléptünk a suliba, a porta melletti újságtartó tele
volt vele, meg onnan is, hogy minden diák kezében a novemberi szám volt. A
belépőkártyánkat felmutatva rögtön elvettünk két példányt, és Virággal együtt
belelapoztunk. (A címlapon Dani igen jól sikerült keringőpróba-képe van, és az első
húsz oldalon szinte csak a témával foglalkozik.) Az aulában Máday a Jeanne d’Arc-szobor
mellett állt, és a belépő diákokat figyelte. Mivel Virág pont a suliújságot
lapozgatta, az ig. hely. rögtön kiszúrta a fekete körmeit.
– Bencze Virág, rácsaptad a
kezedre az ajtót, vagy fekete körömlakkot látok az ujjadon? – bökött a
vonalzójával felénk. Virág zavartan zsebre vágta a kezét, még a magazint is
elejtette. – Sejtettem. Gyerünk az irodámba! – intett Máday. Szegény Virág
holtsápadt arccal követte.
Tíz perc múlva Virág szomorúan
jött be a terembe, körömlakklemosó szagfelhőt húzva maga után.
– Ez annyira nem igazságos!
Miért ne lehetne fekete körömlakkot használni? Talán törvény tiltja?
– Pontosan – lépett hozzánk
Arnold, pont a csengetéskor. – A házirendben benne van.
– És azt ki olvassa? – csodálkozott
Virág.
– Reni, nagyon jó lett a
könyvajánlód – fordult hozzám a suliújságot felmutatva, figyelmen kívül hagyva
Virág duzzogását.
– Köszi – bólintottam.
Rajta kívül még egy csomóan
gratuláltak (köztük Kardos is, aki elmondta, titkon remélte, hogy hamarosan
Rejtőről írok, úgyhogy nagyon elégedett a Piszkos Fred, a kapitány – ajánlóval).
Volt azonban, aki nem gratulált, hanem leteremtett. Kingát az ebédszünetig
tudtam közvetlenül elkerülni, akkor azonban a szekrényemnél pont megtalált, és
belekezdett végtelenül hosszú és fárasztó monológjába. Na persze arról volt
szó, hogy nem 100%-osan elégedett a díjugratásról szóló beszámolómmal, kicsit
éltethettem volna jobban, ráadásul az egyik képen nem áll jól a haja, fújja a
szél, nem igaz, hogy nem vettem észre! A homlokomat a szekrényajtónak döntve
hallgattam, csak hallgattam és hallgattam. Virág mentett ki.
– Megyünk a büfébe? – szakította
félbe Kingát.
– Már elnézést, de éppen
beszéltem, ha nem zavarna – tárta szét a karját.
– Nem baj, majd befejezed
máskor – erősködött Virág, és a karomat megragadva elhúzott. Kinga még utánunk
szólt, hogy ez enyhén bunkóság, de vissza se néztünk.
– Örök hála – suttogtam,
miközben sietősen lefutottunk a lépcsőn.
Ricsi megint átjött délután, ma
addig haladtunk, hogy az alap kartonlapra ragasztott ház oldalai állnak, és a
fél tetőszerkezetet is rátettük. Hát nem is tudom. Eddig nem úgy néz ki, mint
valakinek az „álomháza”. Inkább, mint egy kunyhó. L
Este apuhoz vacsoravendégek
jöttek, így viszont mentesültem a közös vacsora alól, a szobámban ettem, és
közben olvastam. Belekezdtem Montgomery Anne – La maison aux pignons verts könyvének
olvasásába. (Ez az Anne Shirley sorozat első része, franciául, még apu
vette nekem a díszdobozt a nyár közepén.) Egyébként sokat értek belőle, csak
néha szótáraztam, bár egyelőre nagyon az elején tartok. Tök jó könyv, de azt
hiszem, ezt nem mondom el Arnoldnak. Totál kigúnyolna. Vagy ha el is mondom,
majd azt füllentem, hogy franciagyakorlásnak tökéletes. Hátha beveszi.
Álomház: 5/2 – ez minden, csak
nem álom… L
Ricsivel együtt dolgozni
délutánonként: 5/5 – már egészen megszoktam, a végén még fura lesz, ha
befejezzük.
Vacsorára ananászos csirke: 5/2
– külön-külön még oké, de egyben? Jaj.
Apu vacsoravendégei: 5/3 – megállapították,
hogy a gimi milyen érdekes lehet. Na meg hogy nőttem. Hát persze…L
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése