Szeptember 1., hétfő”

A napom őrülten eseménydús volt. Kezdem azzal, hogy reggel anyuval már nem találkoztam, mert elment dolgozni. Hülye meteorológia! Emiatt nem sikerült beszélnem vele az első napom előtt. Mindegy, a hűtőn megtaláltam az üzenetét, sok sikert kívánt, meg ilyesmi. Ja, meg hogy apu visz suliba. Mivel az első napon csak négy ofőóra volt, szinte üres táskával mentem, de azért mégis vittem, hogy ne nézzek ki furán. A pólómra kitettem az egyik sulis kitűzőt, és már indulhattunk is. Az úton egyébként nem sokat beszélgettünk apuval, egyrészt mert én ideges voltam, másrészt pedig mert annyira rövid volt a távolság, hogy egy szám sem ment végig a rádióban, és már meg is érkeztünk.

– Itt jó is lesz – nyúltam az ajtóhoz, arra célozva, hogy álljunk meg, mert túl égő lett volna, ha apu pont a bejárat előtt tesz ki.

– Szeretnéd, hogy elkísérjelek a portáig? – kérdezte apu.

– Nem, köszönöm, szeretnék kicsit sétálni, a bejáratig pont jól is fog esni – feleltem hatalmasat sóhajtva. Apu láthatta rajtam, hogy az izgalomtól falfehér arccal, szapora légvétellel meredek a bejáratra, ahová mindenfelől diákok özönlöttek.

– Reni, tudom, hogy az első nap a gimiben nagyon kemény, emlékszem, nekem is az volt. Csak egyet tudok tanácsolni – nézett apu mélyen a szemembe. – Ne hányd el magad.

– Rendben, nem fogom – biztosítottam azonnal.

– Egy ilyen baki végigkíséri a négy évedet – folytatta apu merengve. Úgy tűnt, mintha valami távoli rossz emlékre gondolna.

– Nyugi, minden rendben lesz – mosolyogtam erőltetetten, aztán görcsbe rándult gyomorral kinyitottam az ajtót.

– Reni – szólt utánam, és lehúzta az ablakot. Lehajoltam, és benéztem. – Anyád fél tizenkettőre itt van érted.

– Oké.

– Egy kalappal – köszönt el, majd elhajtott. Felegyenesedtem, és lassan kifújva a levegőt az út túloldalán lévő egyemeletes épületre néztem, aminek falára és a lépcsője előtti táblára az iskola színeivel volt kiírva: Szent Johanna Alapítványi Gimnázium. A diákok kisebb, négy-öt fős csoportokban vonultak a suli felé, mások a lépcsőnél szobroztak, és hangos üdvrivalgásban törtek ki, amikor meglátták egy ismerősüket vagy osztálytársukat.

A lehető legkisebb feltűnést keltve indultam a suli felé, ami persze nem sikerült, mert apu, mikor elhajtott – megfordult az utcában, így megint elment mellettem –, két kicsit dudált, és mosolyogva integetett. Mondanom sem kell, a környék összes arca felém fordult, aztán apu kocsija után. Kezemet ösztönösen émelygő gyomrom elé kaptam, és kezdtem megérteni, miért tanácsolta, hogy ki ne dobjam a taccsot.

Hamar kikerültem a figyelem középpontjából, a diákok visszafordultak és tovább beszélgettek, de azért így is rém ciki volt. Lehajtott fejjel, lassú, hosszúra nyújtott léptekkel indultam a bejárat felé. A fülemben dobogott a vér, a gyomrom felugrott a torkomba, és zsibbadt a karom. Végül nagy nehezen eljutottam az épületig. A csípős reggeli levegő friss volt, a napsugarak már melegen sütöttek… Ezt nem tudom, miért írom le, biztos meteorológiai befolyásoltság alatt állok, de egyáltalán nem fontos, hogy milyen volt az idő. Szóval fellépkedtem a lépcsőn, ahol sorban vonultak már be a diákok.

A portára beérve mindenki felmutatta a belépőkártyáját, nekem viszont még nem volt, így az ablakhoz kellett mennem. A portás megkérdezte a nevem, kipipálta a kezében tartott papíron – ahol a kilencedikesek listája szerepelt –, aztán mondta, hogy első emelet huszonegyes terem. Átjutottam a portán, és összesen két lépést tettem meg, amikor az aula közepén lévő Jeanne d'Arc-szobor mellett álló nő – aki a belépő diákokat pásztázta – rémesen éles hangon megszólalt, amitől, mint egy rossz filmben, mindenki megállt és lefagyott. A gondom az volt, hogy pontosan felém nézett.

– Kisasszony! – mondta, és vonalzójával intve magához hívott. A vér megállt bennem, annyira megijedtem. Totál leblokkoltam, és meg sem tudtam mozdulni. Aztán kikerült egy – eddig mögöttem haladó – rövid szoknyás lány, és zavartan a nőhöz ment.

Még mindig ledöbbenve álltam, és a jelenetet figyeltem, ahogyan sok más diák is.

– Dorina, tudod, mi a különbség a gimnazista és az utcalány között? – kérdezte a nő hangosan, hogy mindenki jól hallja. A szoknyás lány (Dorina) megrázta a fejét, mire a nő folytatta. –A gimnazista szoknyája a térdéig ér, az utcalány szoknyája pedig – hajolt le, a kezében tartott vonalzót a lány szoknyája elé tette, majd diadalmasan közölte – huszonnyolc centiméterre a térde fölött.

– Elnézést, én… – kezdett mentegetőzni a lány, de már késő volt, a szigorú nő nem is foglalkozott vele, a karóráját nézte.

– Dorina, most pontosan reggel hét óra harminchét perc van. Ha gyors léptekkel számolom, akkor is hazaérsz hét perc alatt, átöltözöl három perc alatt, és visszaérsz újabb hét perc alatt. Itt várlak, nyomás! – mutatott a bejárat/kijárat felé.

Teljesen ledöbbentett a jelenet. A lány – akinek egyébként tényleg baromira rövid volt a szoknyája – mindenféle ellentmondás nélkül megfordult, és sietősen elhagyta a sulit.

– Kilencedikes vagy, mi? – kérdezte hirtelen egy hang. Oldalra néztem: egy idősebb, legalább tizenhétéves-forma srác állt mellettem.

– Igen – bólintottam.

– Máday, az igazgatóhelyettes – biccentett finoman a diákokat figyelő (és vonalzóval mérő) nő felé. – Kerüld el, ő a suli diktátora.

– Igyekszem. Mindenkiről tudja, hogy hány percre lakik? – kérdeztem csodálkozva.

– Ő mindent tud. Sok sikert az első naphoz – röhögött a fiú, és már ott is hagyott. Nem tudtam, hogy viccnek szánta-e, mindenesetre nem nyugtatott meg.

Felmentem a lépcsőn, és megkerestem a huszonegyes termet. Pont a folyosó legvégén volt. Az ajtóra kívülről fel volt ragasztva a névsor, és mielőtt bementem volna, gyorsan átfutottam a neveket, hogy biztos jó osztályba menjek be. Három dologra is felfigyeltem a névsor kapcsán. Az egyik, hogy a nevem tényleg ott szerepelt, a másik, hogy összesen tizenkét fős az osztály, a harmadik meg, hogy ebből a tizenkettőből csak három a lánynév. Vettem egy mély lélegzetet, összeszedtem minden bátorságom, és beléptem a terembe.

Az osztályterem kisebb, mint az általánosban volt, de, mondjuk, ott az osztálylétszám ennek a duplája. Ami viszont meglepett, azok a fura, egyszemélyes padok, amikbe oldalról ülünk be, és akkor a másik oldalról nyúlik elénk a pad.

– Sziasztok – köszöntem félénken annak a négy főnek, aki a teremben tartózkodott. Felnéztek rám, olyan „ez meg ki?” nézéssel. Egyébként is zavarban voltam, úgyhogy gyorsan kerestem egy szimpatikus helyet. Az ablak melletti sor második padját választottam, gyorsan elfoglaltam a helyem és le is ültem, hogy ne kelljen állnom az osztálytársak kérdő pillantásait.

Így viszont a teremben tartózkodó diákok szinte mind mögöttem voltak, a látóhatáromon kívül, de azért a hátamon éreztem a fürkésző tekinteteket. Próbáltam nem foglalkozni semmivel, csak diszkréten körbenéztem a teremben. A falak hófehérek, sehol egy koszfolt és bakancstalpnyom a falon, sőt, még megsárgult ragasztócsíkot sem fedeztem fel, pedig kerestem. Csak úgy tiszta. Felragasztott poszterek helyett üres plakáttartók és felfúrt parafa táblák, körben, az egész teremben. A tanári asztal mögött tábla, a tábla mellett egy polc, rajta a tévé. Olyan, mint egy normális osztályterem, de mégis igényesebb, tisztább és szebb.

Háromnegyed nyolckor aztán kezdtek megérkezni a többiek is. Mindenki rám nézett, de nem igazán szóltak hozzám, egyszerűen csak furcsállották, hogy van egy új arc, aki nem volt ott a gólyatáborban.

Egy lány lépett be a terembe, köszönésképpen csak valami morgásfélét hallatott, majd szinte ösztönös mozdulattal a mellettem lévő asztalhoz ment, levágta rá a táskáját, beült, és lehajtotta a fejét. Háromnegyedes gatyát viselt, hosszú szárú tornacipővel és fekete alapon pink csillagmintás pólóval. Tehát ő az egyik lány az osztályban. Hurrá. Egy emó. A másik lány szinte rögtön utána érkezett. Felszegett állal és nagyon egyenes háttal jött be, majd azonnal körbenézett az osztályban. Amikor észrevett, odajött hozzám.

– Szatmáry Kinga – nyújtotta felém a kezét. Furcsán nézhettem, eddig még velem egykorúval soha nem fogtam kezet. Idétlenül megráztam a karját, és bemutatkoztam. – Szóval te vagy a harmadik lány az osztályban – folytatta. – Örülök, már azt hittem, hogy én vagyok az egyetlen normális – sóhajtott fel erőltetetten, és gúnyosan a mellettem lévő padon alvó(?) lány felé biccentett. – Én írtam a második legjobb felvételit, te milyen felvételit írtál? Nincs kedved mögém ülni a fal melletti padsorban? Nem szeretek az ablak mellett ülni. A másik kilencedikes osztályban a lányok nagyon jó fejek, a gólyatáborban is végig velük voltam, kár, hogy nem jöttél, egészen jó volt… – csevegett, egyik témáról a másikra váltva. Nagyon kellett figyelnem, hogy követni tudjam, szinte lesokkolt a sok mondandójával.

– Én, én ezt a helyet választottam… – nyögtem ki végül, a padomra utalva. Mivel láttam, hogy ez annyira nem tetszik neki, gyorsan hozzátettem: – Én is a második legjobb felvételit írtam. Tudod, ugyanannyi ponttal, mint te.

Oké, én ezt barátkozó megjegyzésnek szántam, merthogy akkor lenne rögtön témánk vagy ilyesmi. Beégtem, mert Kinga egyébként is besértődött azon, hogy nem ültem át vele egy másik padsorba, és az is látványosan megrázta, hogy ugyanannyi ponttal vettek fel, mint őt.

– Jó, ha nem akarsz elülni innen, akkor ideülök a középső padsorba, melléd – mondta, majd elég durván rászólt a padon fekvő lányra. – Virág!

– Mi az? – nézett fel álmosan. Komolyan, szerintem nem színlelt, tényleg elaludt.

– Ülj át egy másik padhoz, mert mi Renivel egymás mellé szeretnénk ülni – közölte. Virág megvonta a vállát, és már tápászkodott is fel, amikor közbeszóltam.

– Ne küldd el, ő előbb jött, és ezt a padot választotta! Annyira nem fontos, hogy egymás mellé üljünk, nekem teljesen mindegy, hogy ki ül a mellettem lévő padban.

Kinga úgy nézett rám, mintha nem lennék normális.

– Hát jó! – dobta át a haját sértődött mozdulattal a válla fölött. – Akkor üljetek csak egymás mellett. Mit érdekel engem! – közölte megbántva, és átment a fal melletti padsorhoz. Lecsapta a táskáját, látványosan dúlt-fúlt, majd megpillantotta az ajtóban ácsorgó lánycsapatot, akik rá vártak. A másik osztályból jöttek, puszival köszöntötték Kingát, és cseverésztek. Na, ennyit az első benyomásról. Egy ideig tuti nem számíthatok arra, hogy menő legyek, mivel a rövid időn belül biztosan népszerűvé váló Kinga barátságát elutasítottam azzal, hogy megvédtem egy alvó emót. Biztos, hogy nem vagyok normális!

Aztán a többiek is beszivárogtak egymás után: egy csendes, alacsony srác (Gábor), aki zavartan, köszönés nélkül csak leült az előttem lévő padba, egy elég testes fiú (Zsolti), akinek a többiek látszólag nagyon örültek, és egy másik fiú (Dávid), sötét nadrágban és ingben, aki szünet nélkül a fülébe dugott headsettel beszélt. Pontosan nyolc órakor megszólalt a csengő, és egy középkorú, magas, vékony ember csukta be maga mögött az ajtót, majd kerek szemüvege mögül csillogó tekintettel meredt az osztályra. Haller Endre, az ofő. Azonnal kiszúrt – pedig behúzott nyakkal ültem, hogy ne keltsek feltűnést –, bemutatott az osztálynak, és sajnálatát fejezte ki, hogy nem mentem a gólyatáborba.

– Az igazgató úr negyedkor mond beszédet, addig nézzük, kik hiányoznak – nézett körbe a teremben.

– Cortez! – kiáltotta előre a középső padsor harmadik padjában ülő fiú, akinek füléből kilógott a zenelejátszó zsinórja.

– Ricsi, először is ne kiabálj! Másodszor, tedd el azt a lejátszót – utasította kedvesen. Ricsi a vállát vonogatva, lazán kirántotta a füléből a fülhallgatót, és eltette.

– Köszönöm. Tehát Antai-Kelemen Ádám hiányzik, de igazoltan, egész héten – mondta, majd belefirkált valamit a tanári zsebkönyvébe. Mikor végzett, felnézett. – Ki hiányzik még? – kérdezte újra.

– Neményi – kiáltotta előre valaki.

– Neményi Arnold… – motyogta az ofő, amikor kinyílt az ajtó, és egy fiú lépett be a terembe. Kócos haja belelógott az arcába, terepszínű hátizsákján a suli kitűzője mellett még legalább harminc másik jelvény volt.

– Üdv – köszönt, és már indult is a helyére.

– Egy pillanat! – szólt utána az ofő. – Arnold, talán kérj elnézést, és indokold a késésed! – próbálkozott szigorú stílusban.

– Elnézést – mondta a srác tettetett készséggel. – A késésem okát nem fejthetem ki bővebben, és a további kérdezősködés kimeríti a személyiségi jogok… – magyarázta. Az ofő sóhajtva félbeszakította.

– Jól van, ezúttal eltekintek az igazolatlantól, de ne forduljon elő többet. Ülj a helyedre – mondta legyintve.

Arnold körbenézett, még két szabad pad volt az egész teremben, az egyik a középső sor legutolsó padja, a másik pedig a mögöttem lévő. Habozás nélkül a középső sor utolsó padját választotta, elviharzott mellettem, hangosan bevágta magát a padba, elővett egy vastag könyvet, és ügyet sem vetve az osztályfőnöki órára, olvasni kezdett. Kicsit zavart, hogy egyedül mögöttem maradt egy üres hely, ami állítólag egész héten üres is marad.

Az ofő az óráját megnézve bekapcsolta a tévét. A képernyő sötét volt, aztán néhány másodperc múlva, pontosan 8:15-kor megjelent az igazgató képe.

– Köszöntök minden kedves régi diákot és a kilencedik évfolyam két új osztályát – kezdte a diri. – Az új diákok kedvéért, akik még nem ismernek személyesen, Charles Borrel igazgató vagyok, de nyugodtan szólíthattok Monsieur Borrelnek…

A Borrel Károly túl hétköznapi lenne, úgyhogy az igazgató francia nyelven szereti hívatni magát. Monsieur Borrel. J Na mindegy. Rövid beszédét, amiben igazából csak köszöntötte a diákokat, az igazgatóhelyettes beköszöntője váltotta fel. Máday Emília – aki reggel az aulában csekkolta a ruházatot – szólt pár szót a folyamatosan bővülő és alakuló házirendről, mint például hogy tervezi belevenni a mindenféle technikai újdonságnak számító lejátszók listáját. Az ofő csendben elmagyarázta közben, hogy a diákok minden lehetőséget megragadnak arra, hogy kijátsszák a házirendet, például a „discman használata tilos tanóra közben” szerintük egyáltalán nem vonatkozik az mp3 lejátszóra, és az „mp3 lejátszó használata tilos tanóra közben” nem vonatkozik az iPodra. És így tovább. Ezért a házirend állandóan bővül, az igazgatóhelyettes pedig folyamatosan a netet böngészi, hogy képben legyen a legújabb lejátszókkal. Szerintem ez vicces. J

A tévében bemutatott köszöntés elhúzódott az első óra végéig. A szünet után – szünetben végig a helyemen ültem, és totál bénán néztem a többieket, akik egymással beszélgettek – az ofő folytatta temérdek mondandójának sorolását. Egy csomót diktált, ünnepeket, eseményeket, szülőiket és fogadóórákat…

– Na jó, akkor nézzük a tanárokat és tantárgyakat – lapozott egyet a tanári zsebkönyvében, és már kezdte is a végtelennek tűnő diktálást. – Tehát a tanárok és tantárgyak. A kérdésem, hogy van-e olyan köztetek, aki nem tanult angolt.

A jelen lévő tizenegyből kilencen feltettük a kezünket.

– Rendben. Akkor a holnapi nap folyamán mindenképpen felkeresem a tanárotokat, Henry O’Realyt.

Na ja. Én sem tanultam általánosban angolt, nyolc éven át francia volt az idegen nyelv, ami azért elég jól megy, sőt egész nyolcadikban még külön franciára is jártam, hogy felvegyenek a Szent Johannába, ahol egyébként a felvételi csak francia nyelven folyt. Angolul viszont egy betűt sem tudok. J Az ofő lediktálta az órarendet meg a tanárok nevét, kitöltette a belépőkártya-igénylő lapot, amihez hozni kellett igazolványképet, a sulibox-igénylő lapot (a folyosón elhelyezett szekrény), meg ilyesmik. A következő szünetben már éhes voltam, úgyhogy elővettem a táskámból a szendvicseket, amiket anyu készített. Sajna túl sok majonézt tett bele, amit beszívott a zsömle, és elég fura állaga lett. Rémes volt. Miközben beleharaptam, észrevettem, hogy Virág engem néz. Ránéztem, hátha úgy megszólal, de csak nézett. Közben Kingáért megint bejött a másik osztály lánybandája, és elhívták magukkal a büfébe. Ha nem védem meg Virágot, akinek különben tényleg mindegy, hogy hol ül, akkor engem is hívtak volna. Mindegy.

– Kérsz egy szendvicset? Nekem anyu kettőt csinált, és hát nem túl jó – vallottam be őszintén.

Virág elfogadta a másik szendvicsem, sőt úgy láttam, hogy még ízlik is neki. Reméltem, hogy a szendvics elfogyasztása után majd beszélgetünk vagy ilyesmi, mert teljesen cikinek tartottam, hogy az osztályban mindenki beszélget valakivel, csak én ülök néma csendben. Pechemre mikor Virág megette a szendvicset, szó nélkül visszafeküdt a padra. Virág egyébként fura lány, látszólag szótlan (vagy csak nagyon álmos), totál emó, fül alattig érő, nagyon sötét, szinte fekete színű haja a szemébe van fésülve, úgyhogy az sem biztos, hogy lát. Kínosan telt a szünet, ezért elővettem a táskámból az egyetlen dolgot, amit ma suliba vittem, A legyek urát. Alig olvastam egy oldalt, amikor valaki kivette a kezemből. Riadtan felnéztem. Neményi Arnold a borítót nézve tartotta a könyvemet.

– Ismered? – kérdeztem óvatosan, mert nem tudtam, miért vette el. Lehet, hogy csak elfut vele, és ki fog cikizni, de lehet, hogy érdekli. Ki tudja? Szerencsémre az utóbbiról volt szó.

– Már rég kiolvastam. Jó könyv – adta vissza.

Mielőtt elkezdhettem volna beszélgetni, Arnold sarkon fordult, és már a helyén is volt. Felemelte a borzalmasan vastag könyvét, fellapozta, és már el is tűnt mögötte az arca. Mindegy, legalább pár szót váltottam valakivel, a „Kinga-esettől” és Virág dünnyögésétől eltekintve.

A másik két óra ugyanúgy telt, az ofő próbált mindent elmondani, ami fontos lehet, de a végére már ő is, velünk együtt, totál lefáradt. Ezermillió dolgot jegyzeteltem le.

Fél tizenkettőkor kicsengettek a negyedik óráról. Anyu már várt rám a suli előtt. Ahogy beszálltam a kocsiba, hihetetlenül megkönnyebbültem. Túléltem az első napot. Anyu hazavitt, de összesen pár szót váltottunk csak, mert vissza kellett mennie a meteorológiai intézetbe. Nem igazán láttam értelmét, hogy csak azért feljött értem a hegyre, hogy hazavigyen, ami sétálva sincs több mint negyedóra, úgyhogy próbáltam meggyőzni, hogy ez azért holnaptól egyedül is menni fog.

A délután nagy részét a lediktált dolgok átnézésével és megemésztésével töltöttem, mert kicsit soknak tűnik, amit hirtelen ránk zúdítottak. Aztán elővettem A legyek urát, és egészen estig elvoltam vele, amikor is anyuék hazaértek. (Na jó, időközben, csak úgy, merő véletlenül megnéztem a netes közösségi portálokon néhány osztálytársam adatlapját. De senki nem jelölt be. L)

Vacsora közben a szüleim szerettek volna mindent megtudni, így részletes beszámolót tartottam arról, hogy az ig. helyettes milyen szigorú, meg hogy az angoltanárom szó szerint angol tanár, meg azt is, hogy az előttem ülő fiú, Jacques francia, és törve beszél magyarul. Meg úgy általában mindenről beszéltem, a szünetekben felcsendülő sulirádióról, a különböző programhetekről, meg úgy összességében a suliról, anyuék meg hallgattak, csak hallgattak, és hallgattak. Mert be sem állt a szám.

– Reni, annyira örülünk, hogy pozitív csalódás volt az első napod. Reméltem, hogy így lesz – állt fel anyu, és a konyhába indult. – Ki kér pudingot?

Apuval összenéztünk, és láttam, hogy óvatosan megrázza a fejét, amin én hatalmasat nevettem.

– Á, bőven jóllaktunk mindketten. Talán majd később – válaszolt helyettem is. Anyu döbbenten megállt a konyhapultnál, és ránk nézett.

– Biztos? Hazafelé vettem – mutatta fel a kezében tartott, dobozos desszertet.

– Mégis kérünk – bólintott apu, én meg újra felnevettem. –Remélem, nem azért kértek, mert nem én csináltam… – tette le elénk anyu.

– Dehogy! – vágtuk rá egyszerre. Ez így elég gyanús volt.

Bepakoltam holnapra, aztán beírtam a naplóm elejére az ülésrendet, amit Virág firkált le nekem napközben. Megpróbáltam a neveket arcokhoz kötni, ugye, Antai-Kelemen Ádámon kívül elvileg mindenkit láttam ma. Nagyjából sikerült beazonosítanom a többieket a klikkesedés alapján, ami már első nap érezhetővé vált. Ricsi, Dávid és Zsolt ma minden szünetben együtt voltak, tuti, hogy Cortez majd hozzájuk csapódik. Robi és András (akik általánosba is együtt jártak) valami számítógépes játékról vitatkoztak, azt hiszem, a vita a táborban kezdődhetett, és még mindig nem ért véget. Gábor szinte egész nap csendben volt, csak egyszer láttam Jacques-kal, amikor csengetés után egyszerre indultak ki a teremből. Kinga az összes szünetet a másik osztályban tanuló lányokkal töltötte, Virág aludt, Arnold pedig csendben olvasott. Hát, úgy nagyjából ennyi.

Első nap a suliban: 5/4.

Kinga: 5/1 – láttam, amikor eljöttem, hogy összesúgott a hátam mögött a másik osztállyal. L

Ricsi, Dávid és Zsolt: 5/5 – már most a legmenőbbek az osztályban.

Igazolványképem a diákban és belépőkártyán: 5/2 – szörnyű lett.

A legyek ura-. 5/5.

Ofő: 5/4 – lelkes. Néha talán túl lelkes. J