Ma első óra töri volt, és mivel
témazárót írtunk, becsengetés előtt már mindenki a teremben ült. Virág
ceruzával próbált meg puskát írni a kezére, persze ez nem sikerült, de mire
tollal próbálkozott volna, már becsengettek.
– Tanultál, ugye? – kérdeztem.
– Ahogy vesszük – vonta meg a
vállát.
– De megkaptad az e-mailem? –
néztem rá csodálkozva, mert tegnap este még direkt átküldtem neki a rövidített
összefoglalót.
– Persze, itt van – vett ki a
zsebéből egy halom kis papírt. Oké, én nem puskának szántam, de mindegy, a
lényeg, hogy jól kell megírnia, máskülönben bukta.
Barka Arnolddal együtt lépett be a
terembe.
– Gyorsan, ülj le a helyedre
– sürgette a tanárnő Arnoldot, aki természetesen a szokásos tempóban ment a
padjához, eszébe se jutott sietni.
A témazáró lapok kiosztása után a
tanárnő leült a tanári asztalhoz, és csendben figyelte az osztályt. Az első
félórát végigírtam, közben próbáltam Virágnak súgni, de nehéz volt, mert Barka
abban a pillanatban odanézett, ahogy felemeltem a fejem. Aztán bekopogtattak a
terem ajtaján, és az infótanár lépett be.
– Elnézést, egy pillanatra – hívta
magához Barkát, aki felállt, és szúrós szemmel ránk nézett.
– Itt leszek az ajtóban, egy
pisszenést se halljak! – szólt, és megindult. Tölgyessy rákacsintott Andrisra,
majd szigorú arccal Barkához fordult, és susogni kezdtek valami
osztályozóértekezletről.
Komolyan, egy pillanat alatt
történt, Barka épp csak behajtotta az ajtót (résnyire nyitva hagyva), és az
egész osztály egyszerre mozdult meg. Én egy karnyújtással átadtam Virágnak a
dolgozatom, aki őrült módjára kezdte másolni. Előttem Jacques kinyitotta a
könyvét, és sietve lapozgatni kezdte. Dave megnyomta a telefonja gombját, a
kivilágosodott kijelzőn azonnal megjelent a rámentett puska. Gábor (aki már
kész volt a sajátjával) kicsit a padjára támaszkodva felállt, és az ajtót
leste, hogy jelezze, ha a tanárnő jön. Ricsi a zsebébe gyűrt füzetlapot
simítgatta ki, és kereste a válaszokat, Andris és Robi pedig egészen eddig a
füzetükön ültek, most szálltak le róla, hogy kiírják a válaszokat. Cortez
hirtelen megbökte a vállam.
– Tudod az évszámokat? – kérdezte.
– Persze, diktálom – fordultam
hátra a padjához, és suttogva hadarni kezdtem a válaszokat. Gábor hirtelen
feltette a kezét.
– Jön! – szólt, és leült.
Hát, Gábort kábé másodszorra hallottam megszólalni egész félévben, de ez
mindenképp hasznos volt.
Virág gyorsan visszatette a
padomra a dogám, én pedig előrefordultam.
– Elnézést, már itt is vagyok
– ült vissza a helyére Barka, miközben mindenki ártatlan tekintettel bólintott.
A tanárnő szigorúan nézett végig az osztályon, várva, hogy ki próbál puskázni,
miközben fel sem tűnt neki, hogy két perc alatt szinte minden témazáró lap
megtelt kapkodva leírt válaszokkal. J
Kicsengetéskor Cortez megköszönte
a segítséget, illetve mondott egy „köszt”, és kiment a teremből.
– Hogy sikerült? – állt meg
mellettem Arnold.
– Jól. Neked? – kérdeztem
vissza.
– Mindent tudtam – bólintott.
Ez, mondjuk, nem lepett meg.
– Milyen óra jön?
– Rajz – felelte Virág. Tuti,
hogy lesápadtam. Csengetéskor Vladár becsapta maga mögött az ajtót.
– A mai órán javítani lehet.
Mondom, akik két jegy között állnak. Bemáth András rajzol a négyesért, Felmayer
Dávid az ötösért, Nagy Zsolt a négyesért. A többiek tudják a jegyüket, a mai
munkájukat tehát nem osztályozom.
Cortez megbökte a vállam, mire
hátrafordultam.
– Veled mi van? – csodálkozott.
– Totál kettes – ráztam meg a
fejem.
– Nem mehetsz a hármasért?
– Nem, pont kettes az átlagom
– válaszoltam, és őrülten dobogó szívvel vettem tudomásul, hogy Cortez
érdeklődik. Hű. J
– Rentai – szólított meg a
világ legellenszenvesebb hangja. Vagyis Vladáré. – Megtisztelnél azzal, hogy
nem fordítasz hátat az órámon?
– Elnézést – fordultam
vissza.
– Semmi probléma, már
megszoktam, hogy engem ugyanúgy semmibe veszel, mint a tárgyamat. Megjegyzem,
ez a jegyeiden is látszik – gúnyolódott, mire ráhajoltam a lapomra, és megpróbáltam
rajzolni egy fát. Nem sikerült. L
A szenvedéssel telt rajzóra után
Kardos elkért a többi óráról, (ahogy Kingát és Arnoldot is), és az infóteremben
készített fel minket (a többi irodalomra és műveltségire nevezett diákkal
együtt) a jövő heti versenyekre.
Suli után otthon semmi más dolgom
nem volt, csak készülni a versenyekre. Az étkezőasztalnál ülve kvízeltem a
laptopomon, miközben anyu a konyhapulton kinyitott szakácskönyvet böngészte.
– Reni, Cortez hogy van? Rég
hallottam róla – szólalt meg anyu hirtelen, én pedig kissé ledöbbentem. Ez meg
milyen kérdés?
– Azt hiszem, jól van. Már
amennyire tudom. Kardos lezárta kettesre.
– Ez nagyszerű hír – bólogatott
anyu. Éreztem, hogy nincs vége a beszélgetésünknek.
– Igen, szerintem is klassz –
vontam meg a vállam. Anyu továbbra is fürkésző tekintettel méregetett.
– És esetleg van köze
Corteznek ahhoz, hogy mostanában ritkán mosolyogsz és őrült módjára veted bele
magad a tanulásba, csak hogy lefoglald a gondolataidat?
Na, igen. A szakkönyvek. Csakhogy
én mindig jó tanuló voltam, úgyhogy ez nem jött be. Vagyis. Na jó, kit akarok
átverni? A rajz kettesemen kívül mindenből kitűnő lettem (még a tesi hiányzik),
ráadásul úgy, hogy még a fizikát is meg tudtam tanulni a szünetben, na meg az
angolt, ami pedig nem az erősségem. Ja, és Vladár bármennyire próbált
megszívatni, ötös lettem művtöriből. Oké, az átlagomat elnézve talán tényleg
kicsit bepörögtem, csak hogy ne foglalkozzak annyit a „Cortez-kérdéssel”.
– Ez csak a félévi hajtás – vontam
meg a vállam, remélve, hogy átverhetem anyut. Nem sikerült. – Oké – dőltem
hátra a széken, lehajtva a laptopom tetejét. – Cortezt nem érdeklem. Egyáltalán
nem.
– Ez még változhat – mosolyodott
el anyu biztatóan.
– Kötve hiszem. Egy közös
témánk volt, a korrepetálás. Amióta meg nincs, témánk sincs. Ez van.
Anyu mondott volna valamit, de apu
hazaért, úgyhogy felfüggesztettük a beszélgetést.
– Lemaradtam valamiről? – nézett
ránk felváltva, megérezve, hogy a jelenléte megszakított egy bizalmas „anya-lánya”
beszélgetést.
– Kamaszgondok – legyintett
anyu.
– Például? – kérdezte apu. A
felnőttek miért képesek úgy beszélni, mintha jelen sem lennék? Egy pillanat
alatt megfeledkeznek rólam, és nyugodtan kitárgyalják, hogy mi a gondom.
Óriási.
– Csak egy kis fiúdolog – nézett
anyu a plafonra, amolyan „gyerekszerelem, de édes” nézéssel.
– Anya! – szóltam közbe
riadtan, mert ez azért tök ciki.
– Fiú? Miféle fiú? Reni
tizennégy éves kislány, milyen fiúdolog lehet?
– Tizenöt leszek – szóltam
közbe, de nem is figyelt rám, totál elvakította az „egy szem lányomnak fiúügye
van” téma.
– Jaj, semmi komoly, csak egy
kis szerelem – közölte anyu, én meg totál elvörösödött fejjel nyitottam fel a
laptopom és kvízeltem tovább.
Mondanom se kell, apu egész este a
kamaszok felvilágosító könyvét böngészte, valamint egy kiadványt, ami
kifejezetten arról szól, hogy miként kezeljük, ha a kamasz lányunk szerelmes
lesz. Szegény apu, nem elég, hogy lemaradt pár hónappal, de totál bepánikolt az
egésztől. Na, nem mintha lenne miért, de mindegy.
Rajzóra: 5/2 – Vladár már megint
lekezelt. L
Dave: 5/5 – írt msn-en, hogy ha
kérem, szívesen kölcsönadja A szökés első évadot. Hurrá! Végre hozzá
tudok majd szólni. J
Cortez: 5/5* – rajzon
érdeklődött.
Wow. Edina: 5/1 – minden
szünetben Cortezéken lóg.
Annyira nevetséges. LLL
Sulirádió: 5/5 – a stúdiósok ma
igazán kitettek magukért, végig Metallicát játszottak, amitől Máday begőzölt.
Jövő heti versenyek: 5/? – a
műveltségi nem izgat különösebben, de az irodalomtól majrézok. Minden álmom, hogy
jól sikerüljön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése