Elromlott az idő. Éjjel kezdett
esni, és majdnem egész nap szemerkélt. A hangulatomnak nem tett túl jót. Apu
elvitt minket suliba, és úgy mentem el a fiúk mellett, hogy nem is köszöntem
nekik. Virág a nyomomban loholt, alig bírt lépést tartani velem. A suliboxig
bírtam, ott aztán mindent elmondtam neki.
– Ez annyira aljas! Mekkora
szemét! – közölte összehúzott szemmel. Kinga becsapta a szekrényajtaját, és
megállt mellettünk.
– Rólam beszéltek? – igazította
meg a vajszínű mellényére tűzött kitűzőt.
– Bármilyen hihetetlen, nem
te vagy egyedül aljas, úgyhogy nem. Ezúttal nem rólad van szó – pakoltam a
szekrényembe dühösen. Kinga, látva, hogy komolyan be vagyok rágva valakire,
inkább csatlakozott az a-s lányokhoz, és lementek a büfébe.
Helyzetemen rontott, hogy amíg
Cortez tegnap „lestréberezett”, ma fizikából és franciából ötöst kaptam, a
matek témazáróm pedig dupla ötös lett. Soha nem mosom le magamról. Amíg Virág
összehasonlította a témazáróinkat, Arnold felült a padomra.
– Rosszkedvűnek tűnsz.
– Nem, csak nyomaszt az esős
idő – füllentettem.
– Hé! – vágott közbe Virág. –
Csak a vége különbözik, minden más ugyanaz. Akkor a tiéd miért ötös, az enyém
meg egyes? –kérdezte. Arnold összeráncolt szemöldökkel figyelte.
– Virág, leginkább az
univerzumhoz tudlak hasonlítani – közölte Arnold. – Te is olyan végtelenül
sötét vagy – tette hozzá, mire Virág lelkesedése alábbhagyott.
Szívás. Az eső miatt csak kétszer
mentünk ki az udvarra, akkor is az árkád alatt álltunk és a szitáló esőt bámultuk,
miközben a sulirádió próbálta feldobni a beforduló diákok hangulatát a Raining
Mannel. Nem igazán sikerült. Valahogy senkinek nem volt kedve táncolni az
esőben. J
Irodalom előtt az osztályban volt
mindenki, Dávid és Zsolti telefonon néztek videót, Andris és Robi még mindig
nem adták fel, és az HBO-t próbálták behozni az osztály tévéjén, ehhez
egyébként valami kis szerkezetet is szereztek, úgyhogy azt próbálták
beüzemelni. Jacques magányosan ücsörgött az első padban, úgyhogy odamentem
hozzá, és a becsengetésig beszélgettünk. Órák után a szekrényemhez mentem, és
felvettem az esőkabátom. Virág a szemébe húzott kapucnival ácsorgott mellettem,
és folyamatosan arról beszélt, hogy Pete Wentz benne volt az álmában (amit
egyébként irodalmon álmodott, mert óra közben bealudt, de mindegy).
– Sziasztok – állt meg a
szekrényemnél hirtelen Cortez. Azzal a lendülettel bevágtam az ajtót, nehogy
meglássa Johnny Depp képét. Az azért ciki lenne.
– Szia – köszöntem vissza az
esőkabát patentjaival szöszmötölve.
– Reni, a korrepetálást mikor
kezdjük? Hogy érsz rá?
Elfogytak a patentok, úgyhogy
kénytelen voltam ránézni.
– Nekem mindegy, rád bízom.
– És hol?
– Azt is – vontam meg a
vállam.
– Ha mégsem szeretnéd, akkor…
– kezdte, mire Virág közbeszólt.
– Ez nem volt szép tőled! – közölte.
Nem csodálkozom azon, hogy Cortez nem tudta, miről van szó. Virág ennek
ellenére kitartott, és dühös pillantásokkal illette.
– Mi? – kérdezte végül
Cortez, mert, gondolom, azért szerette volna tudni, hogy mi a bajunk. A többes
szám sajnos áll, mert Virág úgy állt meg mellettem, mintha kettőnk nevében
beszélne.
– Hogy Reni segít, hogy ne
bukj meg, te meg ilyen csúnyán beszélsz róla! Tudod mit? Gonosz vagy! – közölte
Virág, és úgy érezte, most sértőt mondott. Cortez továbbra is értetlenül állt.
– Nem tudom, miről van szó – közölte
végül a hajába túrva. –Nem fontos, csak ha teher a korrepetálás, akkor nekem mondd,
ne a többiekkel nevess ki.
– Én tényleg szívesen
segítettem volna – magyaráztam. Cortez pislogás nélkül meredt ránk.
– Még mindig nem tudom, hogy
miről van szó…
– „Nem érek oda, ha a stréber
elkezd érvelni az irodalom fontosságáról” – idéztem vissza nagyjából pontosan.
Éppen eleget járt éjjel a fejemben ez az átkozott mondat.
– És? – rázta meg a fejét. Na
ezt meg mi nem értettük.
– Reni hallotta, hogy ezt
mondtad – magyarázta Virág.
– És? – ismételte Cortez,
aztán mintha megvilágosodott volna, elnevette magát. – Kingáról volt szó – közölte
lazán, és fél kézzel nekitámaszkodott a csukott szekrényajtónak.
– Hogy? – néztem döbbenten.
– Kinga. Tegnap közölte, hogy
beszélni akar velem suli után. Erre mondtam Ricsinek, hogy valószínűleg késni
fogok, mert ha a stréber egyszer belekezd…
– Ó – csodálkoztam.
– Ó! – nézett furán Virág.
– Na sziasztok – lökte el
magát Cortez a szekrénytől, és szórakozottan otthagyott minket.
Mindketten csodálkozva meredtünk
utána.
– Nekem nem ezt mondtad! – fordult
hozzám Virág.
– Oké, én is félreértettem – sóhajtottam
megkönnyebbülten. Mindegy, hogy mennyire beégtem, akkor sem rólam beszélt olyan
megalázóan! Hurrá!
Fülig érő mosollyal loholtam fel a
dombon hazafelé, pozitív hangulatom Virágra is jó hatással volt, összevissza
ugrált az úton.
Hamar megcsináltam a leckéimet,
utána pedig be akartam kapcsolni a gépem, amikor anyu bekopogott a szobámba.
– Reni, az egyik kis osztálytársad
nagymamája hívott, hogy a korrepetálást egyeztesse. Nem is mondtad, hogy
korrepetálsz! Tudtuk, hogy jól tanulsz, na de hogy te készítsd fel egy rossz
tanuló kis társad! Ez igazán nagyvonalú és szép gesztus! – mosolygott anyu.
Felpattantam a babzsák fotelemről,
és riadtan néztem anyura.
– És mikorra beszéltétek meg?
– Mondtam, hogy most itthon
vagy és szívesen segítesz. A kis spanyol osztálytársad hatra átjön.
– Mi?
Cortez? Nálunk? Cortez nálunk? A
házunkban? Jaj!
– Arra gondoltam, hogy
gyorsan csinálok egy kis burritót, hogy tanulás közben tudjatok mit enni. Nem
is említetted, hogy spanyol…
– Nem, nem – vágtam közbe. – A
Cortez csak becenév.
– Ó! Értem – bólintott anyu.
– De azért szereti a burritót, nem?
– Nem tudom, biztos. Na jó,
akkor előszedem a könyveimet – sürgettem anyut, mert mielőbb szerettem volna
egyedül maradni, hogy átgondolhassam a dolgokat.
Először is leszedtem a tükrömről a
„szuper Cortezt” ábrázoló rajzokat, aztán elpakoltam a Sims játékokat,
lekapartam az asztalomra ragasztott HSM matricát, eldugtam a polcomra rakott
plüssmacikat, letakartam az ágyamat, nehogy látszódjon a Némó nyomában huzat.
Közben bekapcsoltam a webkamerát, és az őrült pakolás közepette hadartam
Virágnak, aki feszülten figyelt a képernyőn lévő kis ablakban.
Totál lefáradtam, mire eltüntettem
minden „ciki” dolgot a környékről. Egyébként Cortez a szobám közelében sem
járt. Na mindegy.
Hatkor csengettek, én pedig
lerohantam, hogy kinyissam az ajtót. Mellesleg hatszor öltöztem át előtte,
végül visszavettem, ami rajtam volt, nehogy azt higgye, miatta van ez a
felhajtás. Az ajtóhoz érve megálltam, és hogy ne tűnjön fontosnak, inkább
hagytam, hogy még egyszer csengessen.
– Szia – tártam ki az ajtót
laza, semmitmondó stílussal és végignéztem rajta. Jó, nagyon menő, meg minden,
csak éppen nem volt nála semmi. – Könyv, füzet? – kérdeztem csodálkozva.
– Kellett volna? – kérdezett
vissza. Oké, így igazán jó tanulni.
– Mindegy. Majd akkor az
enyémből tanulunk.
– Cortez, örülök, hogy
megismerhetlek. Most felhívom a nagymamádat, hogy ideértél. Erre külön megkért
– magyarázta anyu, majd mikor látta, hogy Cortezzel kínosan összenézünk,
hozzátette. – Tudom, pontosan tudom, hogy most lázadsz és mennyire utálsz
mindent! Azt is tudom, hogy nehéz időszak tinédzsernek lenni, legszívesebben elordítanád
magad, hogy…
– Anya! – szakítottam félbe
gyorsan. Jaj nekem! Anyu értette a célzást, úgyhogy nem folytatta a kamaszokról
szerzett információi ismertetését.
– Jól van, gyerekek, a
burritó már készül, ti tanuljatok nyugodtan, az asztalon találtok nachost.
Mondd csak, Cortez, salsa- vagy inkább sajtszósszal szereted?
– A salsa jó lesz, köszönöm –
felelte Cortez, de láttam rajta a döbbenetet.
– Máris hozom, ti tanuljatok
csak.
Bekísértem Cortezt a nappaliba, és
őszintén reméltem, hogy nem fűz megjegyzést az imént történtekhez. Iszonyúan
égő volt… Anyu alig egy percen belül meghozta a mártogatószószokat.
– Köszönöm – vette el Cortez.
– Marad az esős idő? – kérdezte anyut. Na persze, ezt soha, senki nem hagyja
ki.
– A hétvégéig biztosan – mosolyodott
el anyu, majd kiment. Az asztalon dobolva az ujjaimmal, a szám szélét
harapdálva néztem rá.
– Bocs ezért az egészért, a
szüleim komolyan veszik a kamaszkorom.
– Semmi gond, megszoktam – nyúlt
bele a chipsbe.
A hirtelen beállt kínos csendben
úgy éreztem, hogy hallani lehet a szívverésem és a fülemben doboló vér hangját.
– Oké, akkor szerintem
kezdjük. Pontosan hol akadtál el? –nyitottam ki a könyvem.
– Itt – vette ki a kezemből,
és az első oldalra mutatott.
– Elolvastál valamit a
kötelezőkből?
– Nem.
– És el fogsz?
– Nem.
Legalább őszinte.
– Jó. Oké – szedtem össze a
gondolataimat. – Akkor olvasd el ezt a szonettet, és utána elemezzük.
– Jó.
Türelmesen vártam, hogy elolvassa,
közben a néma csendben zavaróan ketyegő óra hangját hallgattam, és azon
tanakodtam, vajon ebben a síri csendben hallatszik-e a gyomrom korgása.
Apu kétszer benézett, hogy
ellenőrizze, mit csinálunk, anyu pedig folyamatosan behozott valamit vagy inni,
vagy enni.
– Elolvastad? – vettem el a
könyvet Corteztől egy idő után, amikor úgy ítéltem meg, hogy vagy nem tud
olvasni, vagy nyitott szemmel elaludt.
– Aha.
– Jó. Mit gondolsz róla?
– Nem sokat.
– Na de mégis. Miről szól?
Legnagyobb döbbenetemre Cortez nem
teljesen sötét az irodalomhoz, csak éppen olyannyira nem érdekli, hogy azt nem
lehet szavakba önteni. Két teljes órán át elemeztük a szonettet, és azt hiszem,
megértette. Vagy már nagyon menni akart.
– Szerintem ez kezdetnek nem
rossz. Le tudnál belőle felelni?
– Nem tudom – vonta meg a
vállát. – Valahogy biztos.
– Oké, azért legalább
haladtunk – győzködtem inkább magam, mint őt, mert kettőnk közül ez egyedül
engem dobott fel.
Összecsuktam az asztalon kinyitott
könyvet, és összepakoltam. Cortez azonnal felállt, és indulni készült.
Sietősnek tűnt.
– Kész van a burritó. Cortez,
vacsorázol velünk, vagy a nagyszüleid aggódni fognak? – lépett be anyu a
nappaliba.
– Köszönöm szépen, de rohanok
is haza, nehogy késő legyen – közölte, mire akaratlanul is ránéztem. Ez gyenge
volt. Anyut akarja átvágni? Vajon nem vette észre a polcon sorakozó
szakkönyveket? Haha.
– Értem, és ez nagyon helyes,
siess haza – bólintott anyu mosolyogva. Én tudtam, hogy ez a mosoly nem egy
mondat lezárása, hanem egy másik kezdete. Cortez még nem tudhatta, ezért
nagyon-nagyon kamu mosollyal visszanézett anyura. – Akkor most felhívom a
nagymamádat, hogy pontosan tudja, mikor indultál el tőlünk – tette hozzá anyu.
A mosolyok eltűntek. Mindenki arcáról.
– Azt megköszönném – préselte
ki magából Cortez a lehető legudvariasabb választ.
– Ez csak természetes – vette
ki anyu a zsebéből a mobilját. Cortez végighallgatta, amint a „felnőttek”
megbeszélik, hogy ő hazaindul, majd elköszönt a szüleimtől. Kikísértem a
kapuig.
– Anyukád igazán felkészült –
közölte, miközben feltette a kapucniját és a hóna alá csapta a gördeszkáját.
– Igen, ez az egyik
specialitása. Szerintem siess haza, máskülönben képes és hazavisz – motyogtam
zavartan.
– Kösz a segítséget, szia!
Kiálltam a kapuba, és utánanéztem.
A sötétedő égbolt alatti gyér utcafényben sietősen haladt lefelé, aztán
elkanyarodott.
Magam előtt összekulcsolt karokkal
mosolyogtam bele a semmibe, hosszú perceken keresztül, amíg anyu ki nem jött
értem a kapuba. A hátamra terített egy pulóvert, és gondterhelten megállt
mellettem.
– Szóval ő a balhés szépfiú?
– kérdezte. Csodálkozva néztem rá, mire mosolyogva legyintett. – Egyébként
Virág tehetséges, nagyon ügyesen rajzol. Remélem, nem hanyagolja a szakkört,
van hozzá érzéke.
Köpni-nyelni nem tudtam, annyira
ledöbbentem. Anyu honnan, de honnan szedi ezeket az információkat? Komolyan
felismerte a tükrömre ragasztott rajzból Cortezt? Hihetetlen.
A Cortez-félreértés: 5/5 – teljesen
benéztem, szerencsére. J
Cortezt korrepetálni: 5/3 – néha
figyelt rám. Néha. J
Jane Austen: 5/5 – még mindig
Dickens a top, de Austen a második, egyszerűen lenyűgöző.
Burritó: 5/2 – kísérleti
stádiumban. No comment.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése