Éjjel szakadt a hó, reggelre
megint legalább öt centi esett, úgyhogy mire felébredtem, anyu már régen
elment. Viszont készülődés közben bekapcsoltam a rádiót, ahol negyedóránként
bejátszották a nyilatkozatát a hóesésről. A meteorológusoknak nem könnyű télen.
A lányuknak sem, ugyanis anyu nélkül képtelen voltam megtalálni a piros kötött
kardigánom, amit viszont mindenképp fel akartam venni, úgyhogy aput támadtam
le. Az egész házat feltúrtuk, szegény apu kicsit kikészült tőlem, mert
közöltem, ha nincs meg, nem megyek suliba. Jó, ez így hisztisnek hangzik, de a
piros kardigánom csak a piros-fehér csíkos pulcsimmal és a fehér kordgatyámmal
néz ki olyan jól, és mivel azokat már felvettem, át kellett volna öltöznöm, ami
kihatott volna az egész reggelemre. Ezekkel az érvekkel fárasztottam aput, aki
végül a szárítóról rángatta le a kardigánom.
– Köszönöm – vettem fel
gyorsan, és egy pillanat alatt visszajött a jókedvem. Apunak kevésbé, ritkán látok
télen verejtékező embert. J
Virág a kapu előtt várakozott,
rögtön megdicsérte a szerelésem, én is az övét (fekete farmer, fekete pulcsi
fehér csillagokkal és egy hatalmas, kockás kendő, ami nemcsak a nyakát, de a
fél arcát is eltakarta).
– Remekül néztek ki
mindketten, de elkésünk – sürgetett apu, akinek, azt hiszem, egy időre elege lett
a ruhákból.
Duplafrancián Monsieur Durand
megkérdezte, hogy mit szeretnénk csinálni. Választhattunk, filmet nézünk vagy
kimegyünk az udvarra. 8:3 arányban az udvar győzött (Kinga nem volt órán, a
színjátszósokkal próbált a tesiteremben). Úgyhogy miután beöltöztünk, lementünk
az udvarra. A friss porhó hógolyózásra nem volt túl megfelelő, úgyhogy szóba
került a hóember építése. Na, ebbe mindenki belement, ráadásul Dave azt
tanácsolta, hogy ha már hóember, akkor legyen jó nagy, úgyhogy nekikezdtünk az
ember nagyságú hóemberünknek. Szünetben is folytattuk, ráadásul egy csomóan
beszálltak segíteni, de a duplaóra második felére megint egyedül maradtunk.
– Zsák, szerezz répát – utasította
Zsolti. Jacques lesöpörte magáról a havat, visszakérdezett, hogy mit csináljon,
és miután megértette, bement a konyhára.
Na jó, a hóemberépítés tök poén
volt. Főleg, mert mindenki részt vett benne (még Arnold is, aki egyébként végig
az árkád alatt állva olvasott, megtette, hogy kért a gondnoktól egy seprűt).
A hóemberünknek egyébként nagy
sikere volt, még Máday is megdicsérte ebédszünetben, úgyhogy tök klassz volt.
Mondjuk, a történethez hozzátartozik, hogy miután mindenki alaposan
megcsodálta, az utolsó szünetben Ricsi és Zsolti megállapították, hogy „már
eleget élt”, és mindenképp szét akarták verni a fejét.
– Most nézd meg! Másfél órát
építették, hogy aztán szétszedjék. Annyira logikátlanok, hogy erre nincs szó – csóválta
a fejét Arnold, miközben kissé távolabb állva figyeltük a jelenetet.
– Nézd, Robinak sikerült lerúgni
a fejét – mutattam mosolyogva. A fejetlen hóembert látva Virág sírva fakadt,
egész francia kultúrán vigasztalhattam. A fiúk jól kiröhögték érte.
Utolsó óra után Arnold anyukája a
suli előtt várt minket, és elvitt a közeli plázába, ahol legalább másfél órát
töltöttünk a könyvesboltban, utána pedig meghívott minket egy sütire. J
Hóember: 5/5* – szegény. J
A délután: 5/5 – Arnold anyukája
nagyon kedves, ráadásul annyit lehettünk a könyvesboltban, amennyit akartunk.
Ez már eleve csillagos ötös. J
Ajándék: 5/5 – találtam egy
igazán Robinak való könyvet. World of Warcraft képes kézikönyv. Vagy mi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése