Reggel apunak korábban kellett
elmennie, anyu miattam (hogy engem elvigyen) totál késésben volt, szóval
mondtam anyunak, hogy megyek Virággal gyalog. Végül is a lejtőn állandóan
kocsival megyek lefelé, gyalog pedig felfelé. Ennek nincs is értelme.
Virág a kapunkban várt (szemébe
lógó hajjal, úgyhogy rossz kedve volt), és a suli felé gyalogolva átbeszéltük a
hétvégét. Ahhoz képest, hogy mindennap msn-eztünk, sok mondanivalónk volt
egymásnak. Már nem tudom, mi, de a suliig beszélgettünk. Ja, igen. Nyert
monopolyban.
Hétfőn dupla angollal kezdünk,
úgyhogy a suliboxomba berámolva előhalásztam az angolkönyvet és a munkafüzetet.
– Johnny Depp? Nem túl
eredeti – jött egy ismerős, nem éppen kellemes hang a hátam mögül. Kinga már
hétfő reggel elemében volt, és kezdte cikizni a szekrényajtóm belsejére
ragasztott képeket.
– Nekem tetszik – vontam meg
a vállam, remélve, hogy békén hagy. Kinga még mondott volna valamit, de aztán
összehúzott szemmel végignézett a folyosón.
– Na, Cortez is megtalálta a
sulit. Éppen ideje volt, nem fogom életem végéig tartogatni a jegyzeteket – sóhajtotta
tettetett unalommal az arcán, és becsapta a szekrényajtaját.
Elfordítottam a fejem, hogy
odanézzek, és akkor… És akkor történt, hogy először megláttam Antai-Kelemen
Ádámot, Cortezt. Abban a pillanatban, ahogy megláttam, görcsbe rándult a
gyomrom, és úgy éreztem, muszáj lehajtanom a fejem és úgy tenni, mintha
csinálnék valamit, máskülönben elárulom magam. Deszkás cipőt, farmert és bő
fazonú, fehér pólót viselt, fél vállán hanyagul lógott a hátizsákja, másik
kezében a gördeszkáját tartotta. Összevissza meredező haja csak látszólag állt
szerteszét, egyébként gondosan megcsinálta, és pont úgy nézett ki, ahogy kell, és
ahogy jól áll neki. A folyosó végén Ricsivel beszélgetett, aztán szép lassan
minden osztálytársunk köré gyűlt, és hallgatták.
Zavartan turkáltam a
szekrényemben, csak néha néztem fel egy-egy pillanatra.
– Nézd, megjött Cortez! – jelentette
be Virág. Mintha magamtól nem vettem volna észre.
– Tényleg? – kérdeztem a
vállamat vonogatva.
– Aha, ott áll! – mutatott az
osztályunk alkotta csoport irányába. Még ez hiányzott, hogy Virág mutogasson! A
gyomromban egyébként is verekedett a reggeli croissant és alma, és kínosan
latolgattam magamban, hogy vajon melyik nyer? Hülye gondolatok.
Addig kotorásztam a szekrényemben,
míg végül becsengettek. Az osztálytársaink már lementek a nyelvi előadóba, a
folyosó teljesen üres volt, úgyhogy Virággal sietnünk kellett. Azt reméltem,
hogy ennyivel megúsztam az érthetetlen és értelmetlen viselkedést egy időre, de
ez csak rosszabb lett. Ugyanis a duplaangolon Ricsi, Zsolti és Dávid mellé
Cortez is beült a leghátsó padsorba, mögénk.
– Utána megnéztem, hogy
hogyan készült a klip, meg néhány interjút is, de nem értettem belőle egy szót
sem – magyarázta Virág. Nekem. Jaj. Nem is figyeltem rá, azt sem tudom, miről
beszélt, mert teljesen lekötött a mögöttem zajló beszélgetés. Vagyis a kezdődő
beszélgetés Ricsi, Cortez és Zsolti között. Szó szerint idézem.
Cortez: Ez ki?
Ricsi: Ki?
Cortez: Virág mellett.
Ricsi: Zsák. (Zsák Jacques
beceneve lett, mindenki így hívja. Szegény.)
Cortez: Nem ő, a másik
oldalán!
Ricsi: Ja! Osztálytárs.
Regina.
Zsolti: Renáta.
Ricsi: Mindegy.
Cortez: Miért nem volt
gólyatáborban?
Ricsi: Mit tudom én, biztos
tanult.
Cortez: Stréber?
Ricsi és Zsolti: Totál…
Na, köszi. Szóval már mindenkinek
megvan rólam a véleménye. A fenébe. Először is, mi az, hogy Regina? Az ki?
Másodszor, senki nem kérdezte meg, hogy miért nem voltam a táborban, és lehet,
hogy mindenki azt gondolja, hogy tanultam. Harmadszor meg. Nem vagyok stréber.
Jó lett volna ezeket egyébként elmondani, de nem volt hozzá bátorságom.
Mr. O’Realy pár perces késéssel
jött órára, és amíg a tanári asztalon rámolt, az egész osztály beszélgetett.
– Hé, Neményi! – hajolt előre
Dávid, és megbökte a mellettem ülő Arnoldot. Ő épphogy összecsukta a kezében
tartott magazint, és felvont szemöldökkel fordult hátra. – Ma már lesz kedved
fordítani nekünk az angolt, vagy megint Zsák fog szerencsétlenkedni? – folytatta
Dávid.
Arnold újra kinyitotta az újságot,
és olvasás közben válaszolt.
– Nincs kedvem fordítani.
Olvasok.
– Kösz, miattad megint nem
értünk majd semmit – szólt közbe Zsolti. – Milyen újság ez? – tette hozzá
kicsit felállva, hogy átlásson Arnold válla fölött.
– IPM. A gondolkodó ember
lapja. Neked nem ajánlom – vágta rá lazán Arnold, és olvasott tovább.
Mosolyogva figyeltem a
beszélgetésüket, hol Arnoldra nézve, hol pedig hátrafordulva Zsoltihoz. És
akkor véletlenül összetalálkozott a tekintetem Cortezével. Mivel gyomorgörcsöt
kaptam, azonnal visszafordultam, és az asztal alatt összekulcsolt kezemet
vizslattam, mintha olyan érdekes lenne. Összenéztünk. Ez ezer százalék. Jaj.
Természetesen ezek után az angolóra valahogy nem kötött le. Pedig a fejhallgatóban
ismétlődő hang egyre agresszívebben kényszerített rá, hogy ismételjem meg a
mondatot. Rajtam kívül mindenki a feladatra koncentrált, láttam, ahogyan
körülöttem tátognak az osztálytársaim, Mr. O’Realy pedig az asztala mellett
bólogatva figyel. Én azonban egészen máshol jártam.
Duplaangol után a kémialaborba
vonultunk át. Virág és Cortez (Gondos ülésrendje miatt) legelöl, az első padban
lapítottak, én hátrébb ültem, Ricsivel. Csengetés után Gondos valósággal
berontott a terembe, amitől mindenki elhallgatott.
– Jól van! – kezdte. Az arca
olyan furán ráng, és mindig van valami a szájában. Talán cukor. Vagy egy
neutron. Fogalmam sincs. – Antai-Kelemen? Megérkezett már? – olvasta fel a
naplóból, és hunyorogva nézett az osztályra.
Cortez lazán felemelte a kezét.
– Jó. Ádám, kérd el a
többiektől a jegyzeteket – bólintott sietve, és már lapozott is tovább a
naplóban. – Pósa Richárd?
– Én eddig is itt voltam – szólt
előre Ricsi.
– Tudom – vigyorodott el
Gondos. – Viszont most felelsz.
Az osztály szó szerint ledermedt. Ricsi
értetlenkedve kászálódott fel, miközben sietve átlapozta a füzetét. Tök üres
volt. Sejtettem, hogy Gondos az előző órán csak úgy tett, mintha nem venné
észre, ki figyel és ki nem. Csekkolta és meg is jegyezte. És feleltet. Ricsi
elfésülte a szemébe lógó hajtincseit, és a szája szélét rágva várta a kérdést.
Gondos a múlt órán lediktált atomszerkezeti kérdéseket tette fel. Ricsinek,
ahogy számítani lehetett rá, még a kérdés sem tűnt ismerősnek. Kezével az
asztalon kopogtatva gondolkodott, totál eredménytelenül, miközben az osztály
síri csendben várakozott.
– Khm – köhintettem egyet
finoman, mire Ricsi lenézett rám. Ujjammal rámutattam a válaszra, amit sietve
firkantottam le hatalmas betűkkel a füzetem hátsó lapjaira. Ricsi egy
pillanatig csodálkozva nézett rám, mire ujjammal még mindig a lapra mutatva
igyekeztem egyenesen Gondos felé nézni, nehogy lebukjunk. Szerencsére Ricsi
kapcsolt és válaszolt. Gondos legnagyobb döbbenetére. Még négy kérdést kapott,
mind a négyet lepuskázta a segítségemmel. És ötösre felelt!
– Jó, ülj le. Mindenki nyissa
ki a tankönyvet… – kezdett bele az órába Gondos tanárnő, miközben beírta a
naplót. Ricsi megkönnyebbülten, hitetlenkedő arccal zuhant vissza a székére.
Pár percig csak csodálkozott, és az állandóan hátraforduló Cortezzel röhögött
össze. Mikor Gondos elcsendesítette az osztályt, Ricsi lehajtotta a fejét a
padra, és rám nézett.
– Kösz – olvastam le a
szájáról.
– Nincs mit – vontam meg a
vállam sértetten. – Egy strébertől ez semmiség – szúrtam oda, mire
összeráncolta a szemöldökét.
Ez egyébként célzás volt, de nem
kapcsolt. Ügy látszik, az ironikus hangsúlyt még gyakorolnom kell.
Szünetben aztán ment a röhögés.
Természetesen Dávid és Zsolti szekálta szét Ricsit, amiért az első jegye egy
kémia ötös. Szerintük ez több mint ciki. A táskámat a vállamra dobva mentem
Virághoz, aki az ajtóban várt. Közben elhaladtam Cortezék előtt.
– Most komolyan, hogy a
fenébe csináltad? – faggatta tovább Dávid.
– Gondolod, hogy magamtól? – kérdezett
vissza Ricsi szinte sértetten. – Regi súgott.
– Reni – javították ki most
már mindhárman. – Akkor ő – vonta meg a vállát Ricsi.
Na tessék. Élete első (és lehet,
hogy utolsó) kémia ötösét szerzem meg neki, és továbbra sem jegyzi meg a nevem.
Az viszont kis szívrohamot okozott, hogy Cortez már tudja. Jaj.
– Hú, ez a felelés nagyon
durva volt. Már azt hittem, hogy Ricsi után én jövök – hajtotta a homlokát
Virág a szekrényajtajára.
– Igen, elég durva volt – bólintottam,
és magamban kicsit mosolyogtam azért. Igazából gondolkodás nélkül segítettem
Ricsinek, pedig lebukhattunk volna. Nem is vagyok igazi stréber!
A szenzációs kémiafelelés
emlegetése csak egy szünetig tartott az osztályban, ugyanis a következő tanórák
hasonlóan keménynek bizonyultak. A termünkben Cortez megérkezésével teljes lett
a létszám. Mögöttem ül, a harmadik padsorban. Éppen a könyvemet olvastam
francia előtt (belekezdtem a Szép reményekbe), amikor Kinga odaadta Corteznek az elmúlt hét jegyzeteit.
– Kösz – vette át, miközben
beleivott a dobozos kólájába. – Ez minden?
– Vicces vagy – nézett a
plafonra unottan Kinga. – Mintha nem lenne elég.
A beszélgetésükből úgy vettem ki,
mintha annyira nem kedvelnék egymást. Vagy nem tudom. Virág egy üres füzetbe
firkálgatott, azt hiszem, Pete Wentz képét rajzolta, csak egyszer nézett fel,
akkor viszont csillogó szemekkel. A sulirádió egy Fall Out Boy-számot játszott.
Francián Monsieur Durand közölte,
hogy jövő hétre ötoldalas beadandó házi dolgozatot kér „városlátogatás” címmel.
Utána irodalmon Kardos tanár úr közölte, hogy jövő hétre háromoldalas beadandó
házi dolgozatot kér a Rómeó és Júliából. Ezután a töritanár nem közölt semmit, hanem röpdolgozatot
íratott az őskorból. Óra végén le is osztályozta, úgyhogy megvan az első
jegyem! Összesen négy ötös lett, Arnoldé, maximális ponttal, Kingáé, egy
hibával, az enyém, két hibával és Gáboré is két hibával. Óra végén Kinga
természetesen odajött, hogy az enyém milyen lett, és amikor látta, hogy az övé
egy ponttal jobb, megkönnyebbült. Engem meg nem érdekel a pontszám, mert ötöst
kaptam!
Matekon halmazműveleteket
csináltunk, Gazdag Márta tanárnő egyenként hívott ki a táblához minket egy-egy
feladatra. Feledhetetlen élmény volt. Összesen harminc másodpercig tartott,
amíg az osztálynak hátat fordítva megoldottam a táblán lévő feladványt, de azt
hiszem, fogytam két kilót közben. Gyűlölök a táblánál állni.
Na és persze, ha ez nem lenne
elég, mármint a rengeteg tanulnivaló, dolgozat és beadandó, na meg Cortez
megjelenése és ennek a hatása rám nézve, elkezdődött a „nyílt szakkörök hete”.
A folyosókon, az osztályokban lévő
parafa táblán és az iskola faliújságján is nyomtatott írás hirdette, hogy
melyik napon milyen szakkört lehet megnézni. A Szent Johannában a szakkörök
fontosak, és minden diák jár valamire. Ez is egy ilyen „magánsulis” dolog, hogy
a diákokat a lehető legtöbb időre lekössék, addig is szem előtt vannak, és
vigyáznak rájuk. Ami szerintem nem is olyan rossz dolog. Viszont a
szakkörválasztásnak nem véletlenül tulajdonítanak ekkora jelentőséget. Ha
valaki kiválaszt egyet és feliratkozik rá, év végéig nem cserélhet vagy
változtathat, sőt meg sem gondolhatja magát. Pont ezért van a nyílt hét. Az ofő
szerint csak így, ilyen szigorú rendszerrel érhetik el, hogy ne vándoroljon
mindenki kedve szerint a szakkörök között, ellehetetlenítve ezzel a többiek
elfoglaltságát. Jogos. Úgyhogy szakkört kell választani, péntekig van a nyílt
hét, akkor pedig le kell adni a jelentkezést.
Bár már kívülről fújtam – ugyanis
tényleg mindenhol a kiplakátolt szakkörlista néz ránk –, a suliboxom ajtajára
is felragasztottak egyet. Letéptem a celluxcsíkkal rögzített lapot, és Virág
felé fordultam, aki ugyanígy tett.
– Hétfő énekkar, rajz és
olvasókör – olvastam fel.
– Én megyek a rajzra – vágta
rá Virág. Ezzel egyetértek.
– Én az olvasókört nézem meg
– bólintottam. Ezzel meg ő ért egyet.
– Én ma semmit – csukta be a
szekrényajtaját Kinga. – Hétfőnként edzésem van, nem hagyhatom ki. A lányokkal
abban maradtunk, hogy a keddi színjátszó kör lesz a legideálisabb. Általánosban
is színjátszós voltam, majdnem minden darabban főszerepet kaptam. Már kicsit
unalmas volt, hogy én vagyok a legjobb. Hátha itt még van kit legyőzni – vonta
meg a vállát mosolyogva. Mi elég értetlenül nézhettünk rá, mert magától
folytatta. – Ti mire mentek?
Elmondtuk, mire Kinga gúnyosan
elvigyorodott.
– Rajzolni és olvasni is
lehet egyedül, nem értem, minek ehhez szakkör.
– Lehet, hogy igazad van. Rád
viszont rád fér a színjátszás, pocsékul adod elő magad – vágtam rá hirtelen.
Kinga felvonta a fél szemöldökét, aztán nevetett egyet, ami így hangzott:
ha-ha, és becsukva a szekrényajtaját, elment.
– Nem tudom, valamiért
annyira nem kedvelem Kingát – nézett utána Virág töprengve. – De szerinted
miért nem?
Virág nem túl okos lány.
Elköszöntünk a folyosón, én
átmentem a könyvtárba, Virág pedig megkereste a rajzszakkört.
Valamiért megkönnyebbültem, hogy
Kinga semmiképp nem vesz részt az olvasókörben, úgyhogy mielőtt elkezdődött
volna, már tudtam, hogy benne leszek. Kardos tanár úr egyáltalán nem lepődött
meg az érkezésemen, szerintem számított rám, csakúgy, mint Arnoldra, aki már
ott volt. A kilencedik évfolyamból csak négyen mentünk, mi ketten, plusz ketten
az a-ból. A könyvtár asztalait összetolták, az olvasókörösök (összesen heten az
egész suliból!) leültek, Kardos tanár úr pedig belekezdett. Mi, négyen a
háttérből figyeltük a bemutató órát. Komolyan, nagyon tetszett. Az olvasókör
lényege, hogy minden hétfőn összeülünk és kielemzünk egy adott könyvet. Minden
héten mást, beszélgetünk róla, véleményt mondunk, aki már olvasta, ajánlhatja
vagy éppen lebeszélhet róla, aki még nem, és érdekli, az kiveheti. A
bemutatóórán egyébként (kedvcsinálónak a kilencedikesek miatt) Tolkien volt
terítéken, és annyira belemerültem a tanakodás és beszélgetés hallgatásába,
hogy azt vettem észre, már vége is.
Szabály, hogy a szakköröket tartó
tanár nem befolyásolhat és érdeklődhet, a bemutató végén szó nélkül elmegy, meg
sem kérdezheti, hogy ki iratkozik fel, és ki nem. Csak pénteken, a leadáskor
tudja meg, hogy kit nyert meg a szakkörére. Arnolddal a könyvtárból kilépve
megbeszéltük, hogy mindketten feliratkozunk, azonban a másik két kilencedikes
rohant át az énekkarra, valószínűleg nekik annyira nem tetszett. A suli előtt
csak pár percet vártam, és Virág már meg is érkezett, tiszta grafit volt a
keze, ebből sejtettem, hogy rajzolt. Hazafelé a dombon felfelé gyalogolva
megosztottuk egymással a tapasztalatainkat. Rajzra sokkal többen járnak
(huszonheten), mint olvasókörre.
Hazaérve, mivel a szakkör fél ötig
tart, anyut már otthon találtam, és miközben vacsorát főzött, gyorsan
elmeséltem neki a napomat, na meg persze a töri ötösömet.
– Reni, ez fantasztikus! És
hogy rögtön, az első szakkör ennyire lázba hozott! Én mondtam, hogy a Szent
Johanna csodálatos iskola! És még egész héten szakkörnézőbe mész, lehet, hogy
mást is találsz! Annyira örülök!
Igen. Én is. A Szent Johanna
tényleg klassz. A legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy szeretni fogom,
hogy szakkört nézek majd, hogy – többé-kevésbé – kijövök az osztálytársaimmal,
és hogy lesz olyan, amikor a Simsre időt kell szakítanom a zsúfolt programjaim
közepette. Márpedig pontosan ez történik. Vacsora előtt – a leckéim után – bekapcsoltam
a notebookom, hogy megnézzem az e-mailjeim. Két percre terveztem, de amikor
bejelentkezett az msn, nyolc ember kérte a kapcsolatfelvételt. Amikor magamhoz
adtam őket, ebből öt azonnal rám is írt, úgyhogy teljesen a gép előtt ragadtam.
Virággal webkamerán beszéltem, Dávid egy linket küldött egy mobiltelefonról, és
folyamatosan kérdezgette, hogy szerintem elég-e neki 2Gbyte memória, vagy
bővítse. Arnold az olvasókörről írt, Jacques az énekkarról magyarázott, hogy
milyen jó volt, és belinkelt valami francia dalt. Zsolti vicces YouTube
videókat nézetett velem, Robi pedig valamit küldött, miközben arra
panaszkodott, hogy lassú a fájl átmenete, ellenőrizzem a netet.
– Nem is tudom, még mindig a
Fall Out Boy a kedvenc bandám, de a Paramore is az egyik legjobb. Szerinted? – kérdezte
Virág, nagyokat pislogva a webkamerába.
Közben a tálcára pakolt sok
megnyitott ablak megállás nélkül villogott narancsszínben, nem győztem
mindenkinek válaszolni.
– Reni, vacsora – kopogott be
apu a szobaajtómon, aztán be is nyitott.
– Szia, apu – fordultam hátra
egy pillanatra, hogy köszönhessek.
– Csókolom! – üvöltött Virág
a webkamerába.
Apu gyanakodva közelebb jött, majd
amikor meglátta Virágot, lehajolt a gép elé, és kissé idegenkedve a
technikától, zavartan integetett. – Szervusz, Virág!
– Mindjárt megyek, apu, csak…
– mutattam a villogó üzenetekre.
– Rendben, értem. Akkor
várunk még egy kicsit – bólintott, azt hiszem, büszkén. – Szervusz, Virág – köszönt
el Virágtól, aki idétlenül integetett a kamerába.
Mindenkinek írtam, hogy el kell
mennem, de pechemre mindenki visszaírta, hogy megvár. Félórát kértem, annyi
általában elég a vacsorához. Lent, az étkezőben aztán a szüleim teljesen lázba
jöttek.
– Reni, nem is mondtad, hogy
ennyi kis barátod lett! – lelkesedett anyu.
– Csak osztálytársak – vontam
meg a vállam, és sietve ettem tovább. Hat perc alatt lenyeltem a vacsorát, amit
anyuék is észrevettek. Azt, hogy gyorsan ettem, meg azt is, hogy megettem.
(Narancsos csirke. Vagy csirkés narancs. Nem tudom eldönteni.)
– Visszamehetek a szobámba? –
kérdeztem türelmetlenül.
– Szerettem volna gratulálni
a történelem ötöshöz és az olvasókörhöz. Reméltem, válthatunk pár szót – nézett
rám csillogó szemmel apu.
– Ó – huppantam vissza, mert
már félig indulóban voltam. – Az ötöst röpdogára kaptam, a szakkör pedig jó – feleltem,
remélve, hogy ez a kimerítő válasz elegendő.
– Hagyd, menjen csak – szólt
anyu apura. – Fel kell fognunk, hogy ezentúl Reni életében már nem csak mi
vagyunk, a fontossági sorrendek is változnak.
– Nem! Dehogy! – szóltam
közbe. Ezek a kamaszkezelő könyvek hazudnak!
– Menj csak, várnak a kis
barátaid. – sürgetett anyu. Kicsit nehézkesebben álltam fel ismét. – Apu,
hétvégén DVD-zhetnénk – ajánlottam fel kompenzációként.
– Rendben, de én választok
filmet!
– Oké – mosolyodtam el, és
kettesével szedve a lépcsőfokokat már rohantam is vissza a gépem elé.
Mindenki megvárt, apu sem
haragszik (ezért hétvégén Bruce Willis-filmet kell néznem), úgyhogy minden
szuper. Csak az a francos közösségi portál… Nem kaptam újabb jelölést.
Töri ötös: 5/5 – az első jegyem.
J
Beadandó dolgozatok: 5/2 – még
sehogy sem állok.
Olvasókör: 5/5 – alig várom a
jövő hétfőt!
Msn az osztálytársakkal: 5/5 – azt
hiszem, teljesen befogadtak.
És végül (direkt utoljára)…
Antai-Kelemen Ádám, Cortez: 5/5* – no comment.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése