Hisztisen indult a napom, ugyanis
a Szent Johannás egység ünneplőcuccom (kék rakott szoknya, fehér blúz, kék
blézer és piros selyemkendő) nem nyerte el a tetszésemet. Mármint magamon. A
blézer és blúz még oké, de a szoknya! Máday mániája szerint térdig ér, ami a
lehető legnyomorultabb választás, úgy nézek ki benne, mint egy amerikai film
cserkészlánya, aki sütiket árul.
– Vastag a vádlim! – toporzékoltam
az étkezőasztal mellett, anyuék nem kis meglepetésére.
– Ne butáskodj, teljesen
normál méretű a vádlid! – erősködött anyu, és apuval együtt a lábamat
pásztázták, hogy mégis miről beszélek.
– Nem! Vastag. A szoknya
béna, vagy legyen rövidebb, vagy hosszabb! Nézd meg, hogy nézek ki menet
közben! – dühöngtem, és elsétáltam az ajtóig, majd vissza.
– Normálisan – felelték
egyszerre.
– Utálom! Utálom, mert hülyén
áll! – nyafogtam. A szüleim rögtön megbeszélték, hogy a szakkönyvek szerint ez
egy tipikus „reggeli kamaszhiszti”, majd elmúlik. Ezzel sokat segítettek.
Virág legalább annyira kivolt,
mint én. Görbe háttal ácsorgott a kapunk előtt, és a blézere alját húzkodta. A
haja teljesen az arcába volt fésülve.
– Rohadt zakó! – közölte
köszönésképpen.
– Virág, igazán csinos vagy
ma! – mosolygott rá apu. Virág csak motyogott valami köszönetfélét, és tovább
gyűrte magán a ruhát.
– Vastag a vádlim ebben a
szoknyában! – szóltam Virágnak, aki ezúttal a blézerének egészen szűk ujját
próbálta felhúzni.
– Beszorultak a karkötőim az
ujjába!
Valóban, Virág blézerének az ujján
tisztán látszott, ahogyan a karkötői kidudorodnak alatta. Talán le kellett
volna vennie. Mindegy. Ilyen dühkitörésekkel érkeztünk a sulihoz. A bejárat
előtti lépcsőn Cortez, Ricsi, Dave és Zsolti ácsorogtak. Képtelen vagyok
leírni, hogy mit éreztem, amikor megláttam Cortezt öltönyben. És bár sokat
olvasok, azt hiszem, nincs megfelelő szókincsem arra, hogy jellemezzem Cortez
kinézetét az ünneplőcuccban.
– Ez nem ér, ti lehettek
nadrágban! – szólt Virág csalódottan a fiúkhoz.
– Még szép, hogy lehetünk, ez
francia suli, nem skót – vágta rá Zsolti. Én halványan elmosolyodtam, Virág meg
nem értette.
Közben mellettünk egy rakás
egységruhában lévő diák lépkedett fel a lépcsőn, a fiúk sötétkék öltönyben,
kék-fehér-piros nyakkendőben, a lányok ugyanolyan ruhában, mint amilyen rajtunk
is volt.
– Szerintetek meddig tart ez
az izé? – kérdezte Dávid az óráját nézve.
– Hű, de baromi jó az órád – lépett
mellé azonnal Virág. Dave feltűrte a zakója ujját, hogy jobban látsszon.
– A víz alatt kétezer méterig
jó – magyarázta.
– És mégis mikor merülsz le
két kilométerre? És hova? –röhögött Cortez. Jogos, ez tényleg jó kérdés.
– Nem mindegy? A lényeg, hogy
ha akarnék, az órám kibírná – vonogatta a vállát Dave.
Arnold lépett hozzánk, szinte
megdöbbentő volt ilyenkor látni. Ritka alkalom. Ő is egységruhában volt, csak ő
lázadóra vette a figurát: hagyta, hogy az ing kilógjon a zakója alól, a nyakkendőjét
pedig nem kötötte meg, csak hanyagul a nyaka köré dobta.
– Neményi, alig ismertelek
meg az őrült bölcsész jelmezed nélkül – szólt Zsolti, és jót röhögött a saját
poénján. Arnold csak unottan az égre nézett, válaszra sem méltatta.
Együtt mentünk be az épületbe, az
aulában Máday állt, és szigorúan rendre utasította az érkezőket.
– Antai-Kelemen, azonnal tedd
el a zenelejátszót! – rikácsolta, ahogy beléptünk. – Neményi, azonnal igazítsd
meg az öltözéked! – folytatta, majd sóhajtva Virágra meredt. – Bencze,
könyörgöm, fésüld ki a hajad a szemedből, mert nekimész valaminek!
Hát, így jutottunk át az aulán,
szinte valamennyien kaptunk néhány instrukciót, aztán az udvaron áthaladva a
tesiterembe mentünk.
Az ofő a bejáratnál várt, és
megmondta, hogy a lelátó melyik oldalán melyik sor a mi osztályunké. A
tornaterembe érve kicsit meglepődtem, mert egy színpad állt a bal oldali kapu
helyén. Felgyalogoltunk a lelátóra, oda, ahová az ofő utasított minket (meg
oda, ahol a többi osztálytársunkat láttuk). Kingán kívül már mindenki ott volt
(ő, ugye, a darabban szerepel), úgyhogy leültünk a szabad helyekre. Jacques és
Gábor között csak három hely volt, Arnolddal és Virággal odaültünk, Cortezék
négyen pedig elénk, Andris és Robi mellé. Az ünnepség perceken belül megkezdődött,
a fények elhalványultak, és a színpadra irányították őket. A délelőtti fény így
csak a tornaterem szűk ablakain világított be gyéren, máskülönben homály volt. Borrel
igazgató úr mondott egy rövid beszédet, aztán következett a színdarab. Minden
erőmmel azon voltam, hogy odafigyeljek, de nehezen ment, ugyanis az előttünk
lévő sorban Ricsiék folyamatosan hülyültek. Először Dave vette elő a
telefonját, és valami filmet nézett rajta, Ricsi és Cortez a zenelejátszójukat
nyomkodták, Zsolti pedig a büfében vásárolt egész zacskó robbanós cukorkát
szórta a szájába, amitől annyira pezsgett és csattogott a feje, hogy mi is
tisztán hallottuk. Szóval ők így élvezték az előadást. Balomon Arnold unottan
bambult, jobbomon Virág aludt. Tényleg úgy tűnt, csak én nézem a műsort. Már
vagy tíz perce tartott, amikor a hátunk mögül előrenyúlt egy pálca, és sorban
rácsapott Ricsiék fejére. Mind a négyen döbbenten fordultak meg, aztán amikor
látták, hogy nem mi voltunk, mögém néztek. Máday állt a lépcsőn, és dühödt
képpel, indulatosan susogott.
– Kérem! Mindet!
Sorban hátraadták nekem a
zenelejátszókat és telefonokat, én pedig hátraadtam Mádaynak.
– A cukrot is! – olvastam le
a szájáról. Előrehajoltam Zsoltihoz.
– A cukrot is kéri.
Zsolti a kezembe nyomta a maradék
(négy zacskó) cukrot, én meg hátraadtam az ig. helyettesnek, mire Máday mindent
zsebre vágott, és a félhomályban tovább botorkált egy másik sorhoz, ahol
összesen hét diák fejére csapott rá, és begyűjtött pár zenelejátszót meg
perecet. Ezután kénytelen volt mindenki az előadást nézni. A színpadon éppen
Kinga üvöltött tisztán artikulálva, amitől Virág felriadt.
– Ez már Petőfi? – biccentett
a színpadon álló Kinga felé. Arnold előrehajolt, hogy rálásson Virágra, és
lesajnálóan megrázta a fejét.
– Ez
október 23.
– Na és? – pislogott Virág.
– Aludj vissza, majd március
15-én felkeltünk, és akkor képben leszel – susogta Arnold. Virág unottan
megvonta a vállát, és ujjaival még inkább a szemébe fésülte a haját. Szerintem
visszaaludt.
A kimerítő és hosszú vagy éppen
kimerítően hosszú előadást követően véget ért az ünnepség, és a diákok
egyszerre nyomultak a kijárat felé.
A folyosón láttuk Kingát, aki a
stúdiósokat üldözte, hogy azonnal meg akarja nézni a videófelvételt, amit
készítettek.
Délután Virág átjött, és megnéztük
a La Boum (Házibuli) első és második részét, mert ebből írjuk a francia
kultúra házidogát. Mármint én az elsőből, Virág pedig a másodikból. Mellesleg
nagyon-nagyon tetszik mindkét film, mondjuk, nem értettünk egyet Virággal, mert
szerinte Mathieu a helyesebb, szerintem viszont Philippe. J
Ünnepség: 5/3 – unalmas volt, de
végig Cortez haját néztem (mivel előttem ült), úgyhogy elvoltam.
Házibuli 1-2: 5/5* – akárhányszor
meg tudnám nézni.
A vádlim az ünneplőben: 5/1 – szerintem
mindenki azt nézte. Komolyan, észrevettem! L
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése