Elkezdődött a Szent Johanna
tanulmányi versenyhete. Erre totál fáradtan, begyűrődve ébredtem, a fejemben
összevissza kavargott egy csomó kvízkérdés meg A szökés, amit apuval
elkezdtem nézni a hétvégén. És így, hogy már egypár részt láttam, komolyan nem
értem, hogy mitől annyira jó! Ez biztos valami fiúdolog, amit nekem nem kell
tudnom. Erről ennyit.
Cortez, Ricsi és Zsolti a suli
előtt ácsorogtak, az érkezésünkre abbahagyták a beszélgetést.
– Mi újság? – kérdezte Ricsi.
– Izgulok – válaszoltam
hatalmasat sóhajtva.
– Mire mész ma? – nézett rám
Cortez. Oké, ehhez hozzátartozik, hogy bár tényleg begörcsöltem a verseny
miatt, Cortez mélykék szemébe nézve egészen másfajta idegesség kerített hatalmába.
– Irodalom – nyögtem ki.
Cortez értetlenül megvonta a vállát.
– Azért izgulsz? Te?
Mindenkit leversz – közölte tök természetesen. Te jó ég! Ez bók volt? Vagy
elismerés? Esetleg burkolt szerelmi vallomás? Na jó, az biztos nem, de akkor
is. Wow. J
– Hé, Reni – húzta maga elé
Zsolti a táskáját. – Tessék, szerencsesüti. Jobban vág majd az agyad – nyújtott
át egy muffint. Csak tudnám, hogy Zsolti táskájában mit keres muffin? És vajon
milyen ételek lehetnek még ott?
– Köszönöm, anyutól már
kaptam csokit. De tudod mit? Nem árthat – vontam meg a vállam, és mosolyogva
elvettem.
Virággal egész álló nap
görcsöltünk, ő a matekjavítás, én pedig a verseny miatt. Ráadásul egyre inkább
lámpalázas lettem, ugyanis mindenki sok sikert kívánt. Tényleg mindenki. A tanárok,
az osztálytársaim, a suliújságosok, néhány felsőbb éves, akiket csak látásból
ismerek, sőt amikor ebédszünetben forró csokit vettünk a büfében, a büfés néni
az enyémbe dupla adag csokit tett, hogy „jól serkentse az agyam”. Oké, ez mind
kedves, de összesen annyi csokis cuccot sóztak rám a nap folyamán, hogy
agyserkentés helyett garantáltabb az émelygés. Mindegy.
Utolsó órán, matekon, Gazdag a két
jegy között állókat feleltette. Virág pontosan huszonöt percig állt a táblánál,
szörnyen kínos volt. Egyetlenegy dolog mentette meg. Hogy az egyenletnek nem
volt megoldása, így hiába erőlködött, a tanárnő végül leültette. Átcsúszott.
Megvan a kettes. J
Csengetéskor gyomorgörccsel
felpattantam a helyemről, mennem kellett az irodalomra. Jaj.
– Reni, menni fog! Edd meg a
sütit! – kiáltotta Zsolti, amikor elindultam az ajtó felé.
Mosolyogva visszanéztem a teremre,
szinte minden osztálytársam szólt néhány biztató szót, még Kinga is. Igaz, ő
azt mondta, „ne hozz szégyent az osztályra, hanem minimum érj el egy helyezést”.
De tőle ez kedvességnek számít. Arnold és Virág lekísértek a könyvtárhoz,
aminek az ajtaja előtt már várakozott a többi versenyző.
– Tessék, vedd fel.
Szerencsét hoz – vette le Virág a nyakából a láncát, amin egy P medál lógott.
(P, mint Pete Wentz. Hát, rosszul áll a helyzet, ha Pete Wentz segítsége kell a
versenyhez. Mindegy, azért kedves volt, és természetesen felvettem.)
Máday, Kardos, Vladár és Barka
lépkedtek felénk a folyosón. Ők mind felügyelőnek jöttek. (Borrel ig., Gazdag,
Gondos és Mr. O’Realy az egy időben lévő matekversenyen felügyeltek).
– Idő van! Sok sikert. Itt
várunk – bólintott Arnold.
– Reni, csináld meg! – ölelt
át szorosan Virág, majd Arnolddal együtt hátráltak.
Kardos kinyitotta a könyvtár
ajtaját, és felénk fordult.
– Minden diáknak sok sikert
kívánok. A terembe lépve foglaljatok helyet, egy toll kivételével semmi ne
legyen nálatok. Akinél táska, telefon, könyv vagy bármi egyéb van, még gyorsan
felviheti a szekrénybe.
Egy tizenkettedikes és egy
tizedikes lány elfutott (mindkettejüknél táska volt), mi, többiek, pedig
bementünk a könyvtárba. Az ajtóból még egy pillanatra visszanéztem, Virág és
Arnold összeszorított ököllel hadonásztak felém. Te jó ég, a pulzusom, azt
hiszem, az egekbe szökött, párszor levert a víz, de végül sikerült leülnöm egy
padhoz. A tollamat a kezem között forgatva vártam, hogy elkezdjük. A két lány
nagyon hamar visszaért, gyorsan helyet foglaltak, úgyhogy mind megvoltunk. Mind
a tizenheten.
– Rendben – szólalt meg
Kardos, és kivette a mappájából a nagy alakú borítékokat. – Kilencven perc áll
a rendelkezésetekre, kizárólag a borítékban található papírra írhattok, kék,
illetve fekete színű tollal. A lapok tetején lévő kódszámra ne írjatok, mert a
kód kivehetetlensége esetén érvénytelennek számít a munkátok. Sem nevet, sem
osztályt nem írhattok a lapokra, a borítékon lévő jelölőcímkét a kézhezvételt
követően szedjétek le. Mikor elkészültetek, a borítékot leragasztjátok. Jó
munkát!
A négy felügyelőtanár egy pillanat
alatt kiosztotta a borítékokat. Egyébként ez a kódos dolog nagyon jó, merthogy
a javítás névtelenül és személytelenül zajlik, így az eredményt semmiképp se
tudja befolyásolni sem egy esetleges jó tanár-diák viszony, sem pedig egy
esetleges rossz. Minden diáknak van egy ilyen kódja, de azt, hogy kinek mi, csak
az igazgató tudja, ez az ő gépén lévő adatbázisban van. Azért ez így elég
korrekt.
Átvettem a borítékom, letéptem
róla a sárga címkét, amin a nevem szerepelt, és zsebre gyűrtem. Innentől
mindenki számára anonim lett a dolgozatom. Izgatottan kibontottam a borítékot,
kivettem belőle az öt A4-es lapot (mindegyik jobb felső sarkában ott szerepelt
a kódszámom). Ezen kívül a borítékban csak egy kis alakú, nyomtatott papír
állt. A feladat. Lehunyt szemmel sóhajtottam egyet, majd felfordítottam a kis
lapot. Nem is tudom már, hogy miért imádkoztam, talán Shakespeare-ért, vagy
Jane Austenért, esetleg Dickensért, de mindegy, mert egyik sem talált. Viszont
akkora kő esett le a szívemről, amikor megláttam a nyomtatott sort, hogy kis
híján lezuhantam a székről. William Golding: A legyek ura. Hűűűűű! J
Mielőtt nekiestem volna, megfogadva Arnold tanácsát, átgondoltam az egészet, és
csak aztán kezdtem el írni. Nyolcvankét perc alatt lettem kész, addig
folyamatosan írtam, nem kapkodtam el, felépítettem, széttagoltam, külön foglalkoztam
az íróval, a történettel, a regény születésének körülményeivel, a jelentésével,
a társadalmi és politikai üzenetével, úgyhogy szinte végszóra fejeztem be.
Zsibbadt aggyal, mégis büszkén és főleg megkönnyebbülten ragasztottam le a
borítékom. Kardossal (aki végig keresztbe font karral állt a padok előtt)
összetalálkozott a tekintetünk, mire elmosolyodtam. Mert túl lettem rajta!
Vladár odalépett a padomhoz, és elvette a borítékot.
– Kimehetsz, de halkan hogy
ne zavard a többieket – suttogta, és ellenőrizte, hogy nem maradt-e rajta a
nevem a borítékon.
– Köszönöm – bólintottam, és
a lehető leghalkabban kisurrantam a könyvtárból.
Virág és Arnold az aulában
ücsörögtek, és amikor megláttak, mindketten felpattantak.
– Mondd, hogy sikerült! – ugrándozott
Virág.
– Nem, maradj már, Virág! – hurrogta
le Arnold. – Mondd, hogy mit kaptál!
– A legyek ura – feleltem,
mire Arnold megkönnyebbült arccal bólintott.
– Az jó hír? – nézett körbe
Virág értetlenül.
– Jó – vágtuk rá egyszerre,
és elnevettük magunkat. Virág pedig ujjongva szökdécselt egészen addig, amíg a
portás rá nem szólt, hogy ne sipákoljon.
Amúgy hozzátartozik, hogy amíg az
aulában beszélgettünk és részletesen elmeséltem mindent, a könyvtárból
kiszállingózó diákok vegyes érzelmekkel haladtak el mellettünk. Hallottam
olyat, hogy „pofonegyszerű volt, biztos megnyerem”, ezt egy tizenkettedikes fiú
mondta, meg volt olyan is, hogy „ezer éve olvastam a könyvet, nem is emlékeztem
rá”. Ezt egy tizenegyedikes lány mondta. Hazafelé latolgattuk az esélyeimet, de
kilencedikesként én úgy érzem, a részvétel volt a fontos.
Irodalomverseny: 5/5* – mindegy,
hogy milyen lett. Ott voltam, és nem égtem be. Ez a lényeg. Meg hogy túléltem.
Msn: 5/5* – Andris, Robi, Ricsi,
Cortez (!!), Zsolti, Dave, Jacques, Kinga (!!!)… Mind üzentek, hogy mi volt.
Hű. J
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése