A bútorszállítók kora délután
végeztek is, úgyhogy egyedül maradtam az új szobámban, a világ legnagyobb
rumlijának a kellős közepén. Eredetileg egy csomó dolgom lett volna, de az
egyik doboz tetejére dobva megtaláltam a naplóm, aminek a létezéséről egyébként
teljesen megfeledkeztem, mert amikor anyu nyár elején megvette nekem, akkor még
nem nagyon érdekelt, és félreraktam. Most meg a kezembe került, és az üres
lapokat nézve rájöttem, hogy jópofa lenne beleírni valamit. Először nem tudtam,
mit kéne, anyu olyanokat mondott, hogy „egy tizennégy éves lány legjobb barátja
a naplója”, meg hogy a „kamaszkor meghatározó része a naplóírás”… Ezeket
nagyrészt azokból a szakkönyvekből szedte, amiket előszeretettel böngész. A
szüleim a tinédzserré válásomat tragédiaként élik meg, pedig szerintem teljesen
normális tizennégy éves vagyok. A naplóírás viszont nem rossz ötlet, és bár
először olyan idegennek tűnt az a sok üres oldal, mégis úgy döntöttem, hogy
elkezdem. Először be akartam mutatkozni, de az olyan hülyeség, a napló az
enyém, magamnak meg csak nem mutatkozom be… Úgyhogy „in medias res” (vagyis a
dolgok közepébe vágva – na, nem vagyok stréber, de gondoltam, ez olyan
intelligensnek tűnik rögtön az első oldalon) belefogok a naplóírásba. Úgyis van
időm, a költözés kellős közepén per pillanat annyi a feladatom – azon kívül,
hogy feltúrjam a bedobozolt kacatjaim –, hogy várjam anyut, aki majd a szülői
után jön haza, és akkor együtt pakolunk ki.
Az új környék egyébként klassznak
tűnik, bár sosem laktam még Budán, de ez a hegyes-lejtős dolog nem is olyan
rossz. A költözés már rég tervben volt, de amíg általánosba jártam, a szüleim
nem akartak kizökkenteni a megszokott környezetemből, plusz nem akartak minden
reggel az egész városon átfurikázni. Amikor viszont elballagtam, ráadásul felvettek
a Szent Johannába, a költözés nem is volt kérdés, és jól is jött ki, mert az új
suli nagyon közel van (három buszmegálló meg egy kicsi).
Anyu természetesen számított arra,
hogy egyedül nem boldogulok, ezért meg sem lepődött, hogy ugyanolyan – ha nem
nagyobb – rumliban talált a szobámban, mint amikor otthagyott. Amikor
megkérdezte, hogy haladtam-e valamit, büszkén mutattam meg a tükröm, ami ugyan
még nem volt felfúrva az íróasztalom fölötti falra, de sikerült kidekorálnom:
mindenféle dolgokat ragasztgattam a szélére. Anyu szerint tényleg nagyon
hasznosan töltöttem az időmet. J Mindegy. Megkérdeztem, hogy milyen volt az első
szülői, anyu pedig komolyan lelkesnek tűnt.
– Csodás! – mondta. Nem
értettem, hogy mitől lehet csodás egy első szülői értekezlet, de anyu rögtön
elmagyarázta: – Az osztályfőnököd szívből sajnálja, hogy nem mész a
gólyatáborba. Én mondtam, hogy megpróbáltalak rábeszélni, de hiába. Ha mégis
megjönne a kedved hozzá, akkor holnap reggel szeretettel várnak az iskola
előtt, pontban nyolckor. Örülnék neki, ha meggondolnád magad és elmennél a kis
osztálytársaiddal, a pakolás ráér…
Na igen, a gólyatábor, ahová
holnap reggel mennek, és vasárnap kora délutánig tart. És amit én ezer
százalék, hogy kihagyok. Tudom, hogy nem szerencsés rögtön kibújni az első, „megismerkedős”
kirándulás alól, de a költözés miatt egyszerűen nem hagyhatom anyut egyedül a
sok tennivalóval, akkor sem, ha állandóan bizonygatja, hogy simán boldogul
nélkülem.
A délután hátralévő részében a
szobámat rendezgettük, és mivel nem tudtam eldönteni, hogy az ágyam jó helyen van-e,
háromszor toltuk át az ablak alá, aztán vissza a falhoz, majd megint az ablak
alá. Végül egy teljesen másik helyre toltuk, és kezdhettük előszedni a
dobozokból a kacatokat.
Anyu néha még megemlítette a
gólyatábort, olyanokat mondott, hogy „biztosan nagyon klassz lehet”, meg hogy „a
szülőire néhány diák is elkísérte a szüleit, és nagyon kedvesnek tűnnek, egy
kislány valami Kinga – biztosan jó barátnőd lesz”. Aztán hozzátette, hogy még
nevettek is a szülőin, mert anyu biztosította az új ofőt, hogy a kiránduláson
szép, napos idő lesz, és ezzel a bejelentésével osztatlan sikert aratott a
szülők között. Ja igen. Anyu meteorológus, és reggelente a tévében szokott
időjárást jelenteni, így mindenki ismeri az arcát. Egyébként már megszoktam,
hogy bárhol felismerik anyut, és vadidegenek szólnak hozzá, ilyenkor vagy az
időjárásról érdeklődnek, vagy beszólnak, mert, mondjuk, megáztak, amikor az
előrejelzés napsütést ígért.
Kora este, amikor befejeztük a
rámolást, segítettem anyunak behordani a kocsiból a szülőin kapott dolgokat. Az
összes tankönyvem mellett – amiket félretettem, majd később átnézem – volt
sokkal érdekesebb is. Például egy egész iskolai csomag, ami a következőket
tartalmazta:
-
tornazsák, benne egységpóló, egységmelegítővel,
baseballsapkával
-
lefűzőmappa, iskolai zsebnaptár, ceruzák és tollak,
passtartó
-
négy darab kitűző, egy kötött sál, egy svájcisapka,
-
egységünneplő lányoknak: blézer, rakott szoknya és
selyemkendő.
Ezek a sulicuccok egységesek,
minden kék-fehér színű, pirossal pedig mindenen rajta van az iskola lógója:
SzJAG, vagyis Szent Johanna Alapítványi Gimnázium. A svájcisapkával a fejemen a
Szent Johanna házirendjét tanulmányoztam, anyu meg a szakkörök listáját
böngészte, amikor apu hazaért. Azonnal megdicsérte a sapim, pedig csak poénból
volt rajtam.
– Reni, a Szent Johanna
színjátszó szakköre ígéretesnek tűnik – mondta anyu a kezében tartott lapokat
egymás alá téve.
– Nem tudom, annyira nem
érdekel – vontam meg a vállam.
– Ne butáskodj, az általános
iskolában is színjátszós voltál, és imádtad! – lelkesedett. – Ráadásul milyen
nagyszerűen sikerült az a darab, amiben nagyobb szereped is volt!
A szülők elfogultak. Az a nagy
szerep, amit kaptam, egy fa volt. Anyu biztosan azért mondta, hogy nagy
szerepem volt, mert az egész színdarab alatt a színpadon voltam (persze, de
csak azért, mert fa voltam, és azok elég ritkán mennek el maguktól, hacsak nem
fantasy darab, de ez nem az volt), az egész szerepem pedig abból állt, hogy
amikor fújta a szél az ágaimat, azt mondtam: „hssssssss”. Anyuék rém büszkék
voltak rám, az előadásra hat kamerával, négy fényképezőgéppel és egy kisebb
hollywoodi stábbal érkeztek, hogy jól dokumentálják az utókornak, ahogyan
faként állok egy darabban. Elég kínos volt.
– Majd meggondolom – zártam
le végül a színjátszós témát, és inkább a házirendet böngésztem tovább.
Elég szigorúnak tűnik. Pontokba
van szedve, azon belül alpontok vannak, és az alpontoknak is vannak
alfejezetei. Külön fejezet van a lányoknak és a fiúknak. A lányokéban olyanok
vannak, mint például „testékszer, tetoválás, túlzott, ízléstelen smink
szigorúan tilos, a ruhadarabok (szerencsére nincs egyenruha, még az kéne!)
minden esetben fedjék a derekat és hasat, a szoknya maximum tíz centiméterre
érhet a térd fölé”. Na, a régi osztályom fele nem felelt volna meg ebben a
suliban. A fiúkra vonatkozó fejezetbe is beleolvastam, a testékszer- és
tetkótilalom mellett náluk nagyobb hangsúlyt fektetnek az elektronikai cikkek
használatára, meg például tilos az iskola folyosóján gördeszkázni.
– Azt mondtátok, nem „military”
suliba megyek! – néztem fel a házirendből. A szüleim kérdőn összenéztek, majd
simán elmagyarázták, hogy ez nem military stílus, egyszerű szabályok arról,
hogyan illik iskolába járni. Nekem egyébként teljesen mindegy, a házirendből
szinte semmi nem vonatkozik rám, így nem nehéz betartani.
Így, hogy már van tévém és netem
is, teljesen jól elvagyok az egyébként borzalmasan rumlis szobámban. Most
gyorsan összesítem a napom, gondoltam, ha már naplót vezetek, akkor valamiféle
pontozásos rendszerben kéne értékelni, mert az olyan vicces.
Naplóvezetés: 5/5.
Új szoba: 5/3 – berendezetlen. J
Pakolás: 5/1 – alig haladtam.
Suli egységholmik: 5/5 – ötletes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése