Az év utolsó tanítási napja. Apu
kirakott a suli előtt minket, mi pedig Virággal odasétáltunk a fiúkhoz.
– Sziasztok – köszöntünk, és
zavartan elkaptam a fejem, amikor Cortez visszaköszönt. Te jó ég, ha csak arra
gondolok, hogy elhívjam, már összerándul a gyomrom. Semmi esélyem, sose merném
megkérdezni.
– Reni, Virág. Ha Zsolti jön,
akkor… – kezdte Dave.
– Nem tudunk semmiről – közöltem,
már-már rutinszerűen. Zsolti pár perc múlva érkezett, igazán dühösnek tűnt.
– Elhagyom az országot. Még
ma – szólt köszönés nélkül.
– Mi történt?
– Tarr Zsófi írt msn-en, hogy
örülne, ha elkísérném a holnapi sulibálra. Van valakinek külföldi kapcsolata? –
kérdezett körbe.
– Kanadai – válaszoltam.
– Nem jó. Inkább Kolumbiába
mennék. Ott sose keresne.
– Én a helyedben már most
indulnék – szólt Cortez, félrebiccentve. Mindannyian odanéztünk, és láttuk,
ahogy Tarr Zsófi mamutéhoz hasonlítható mozgással trappol az iskola felé.
– Gyerünk, gondolkozzatok! – csettintett
Zsolti, és berohant a portára.
Dave röhögve nézett utána, és
azonnal beavatott minket, hogy ő küldött először mailt Zsófinak. Az állt benne,
ha még nincs partnere, akkor tudná ajánlani a legjobb barátját, aki elég félénk,
de szívesen elkísérné, így történt, hogy Zsófi elhívta Zsoltit. J
– Én nem értem, miért
csinálnak ekkora ügyet ebből. Aki akar, megy, aki nem, az nem. Minek párban
érkezni? – kérdezte Ricsi.
– Mert úgy illik – felelte
Virág.
– Mi az, emo, téged elhívott
valaki?
– Nem, de kilencedikesként
még nem gáz. Viszont a felsőbb éveseknél ultrabéna az, akinek nincs kivel
mennie.
– De ez nem fair! – háborgott
Dave. – Jövőre akkor már el kell hívnunk valakit? Az osztályban három lány van,
a másik kilencedikben négy! Nem jut mindenkinek!
– Először is – szóltam
mosolyogva. – Mi az, hogy nem jut mindenkinek? Lányokról beszélünk, nem egy
csomag M&M-ről. És különben pedig jövőre tizedikesek leszünk, és lesznek
kilencedikes lányok, akiket el lehet hívni.
– Téged hívtak? – kérdezte
Cortez. Kissé elvörösödtem, de azért megpróbáltam normálisan válaszolni.
– Nem, de például Kingát
igen.
– De mi értelme van, hogy
együtt menjünk, aztán ott úgyis szétválunk – értetlenkedett tovább Ricsi.
– Mert így illik – feleltük
Virággal egyszerre.
– Akkor ez azt jelenti, hogy
az a nyomi felsőbb éves lány, akinek nincs kivel mennie, még meghívhat minket?
– fintorgott Dave.
– Aha, de a menők már
elkeltek – nevetett fel Virág. –Tényleg, téged is hívtak – bökte oldalba Ricsi
Cortezt, mire éreztem, hogy dobolni kezd a gyomromban az elfogyasztott alma,
tompul a fejem, és őrülten dobol a vér a fülemben.
– Kicsoda? – kérdezte
helyettem is Virág, mert láthatta rajtam, hogy sokkot kaptam.
– Nem ügy – rázta meg a fejét
Cortez.
– De ki volt az? – erősködött
Virág.
– Egy 9/a-s.
Edina! Csak Edina lehet! Nem
hiszem el! Az a dög elhívta? –Akkor vele mész? – faggatta Virág, és kezdett
kicsit feltűnő lenni. Vagy csak nekem volt ennyire egyértelmű.
– Nem, dehogy – nevette el
magát Cortez.
– Hogyhogy?
– Hát, amikor ti megérkeztek
a bulira, én már a repülőn ülök. Úgy nehéz lenne együtt mennünk – mosolygott,
mire akkora kő esett le a szívemről, hogy szinte összeestem.
Pozitívum, Cortez nem megy
Edinával sehova. Negatívum, ezek szerint Cortez senkivel nem megy sehova. Jaj. L
Virággal gyorsan otthagytuk a
fiúkat, és a suliboxhoz tartva vitattuk meg a történteket.
– Mennyire aljas! Mikor
kérdezhette meg? Tuti a neten, mert a suliban nem beszéltek – töprengett Virág.
És teljesen igaza volt. Ezzel
együtt a napom teljesen el lett szúrva, komolyan, még az sem érintett meg
különösebben, amikor Vladár rajzon engedte, hogy elfoglaljuk magunkat, és enyhe
célzásként hozzátette, tudja, hogy ennek ki örül a legjobban. De tévedett.
Annyira nem érdekelt, hogy tartunk-e rajzórát vagy sem, hogy azt elképzelni sem
lehet. Csak a padomnál ülve olvastam, vagyis inkább lapozgattam egy
képeskönyvet Napóleonról, amikor Arnold odajött.
– Rosszkedvűnek tűnsz – közölte,
és félresöpörve a holmimat, felült a padomra.
– Nem, csak gondolkoztam – vontam
meg a vállam.
– Az jó – mosolyodott el, és
kivette a kezemből a könyvet. Miközben belelapozott, én a székemen hátradőlve
agyaltam azon, hogy Edina mégis hogy meri elhívni Cortezt. Jó, persze ez így
furán hangzik, de akkor is!
Arnold üldögélt volna még velem,
de Vladár kihívta az asztalához, hogy megpróbálja meggyőzni a januári
rajzversenyről. Úgyhogy ott maradtam egyedül, a rengeteg gondolatommal.
Óra felénél (Virág a mellettem
lévő padnál rajzolt, a többiek tévéztek meg halkan beszélgettek egymással)
Cortez megbökte a vállam.
– Ki él Kanadában? – kérdezte.
– Kanadaiak – válaszoltam,
mire elmosolyodott. Na jó, szomorúságom ellenére ez a mosoly továbbra is igen
nagy hatással van rám.
Közben rájöttem, hogy valószínűleg
az érdekli, hogy amikor Zsolti külföldi kapcsolatot keresett, én Kanadát
mondtam.
– A nagyszüleim. Apai
nagyszülők – bólintottam.
– Voltál már?
– Igen, tavaly karácsonykor
két hétig, meg még általánosban két nyári szünet alatt – feleltem, és látva,
hogy a beszélgetésünk nem két szóból áll, teljesen hátrafordultam hozzá.
– Két nyáron át? És ennyire
nem tudsz angolul? – csodálkozott. Na, ezt megkaptam.
– Francia nyelvterületen
élnek – mondtam félénken, mire felnevetett.
– Ja, az más.
Te jó ég, arra eszméltem fel, hogy
beszélgetünk! Tökre érdekelte ez a kanadai dolog. Pedig nem egy nagy szám, a
nagyszüleim ott élnek, amióta az eszemet tudom, úgyhogy megszoktam, hogy ritkán
látom őket. Közben rátértünk arra, hogy holnap az osztálykarácsony után lelép,
mert a nagyszülei délután viszik a reptérre, mivel az ünnepeket a szüleivel
tölti. Mély, meghitt beszélgetésünknek (amit egyébként csak én tartok annak) a
csengő vetett véget, és bár ezek után egész nap egy szót sem váltottunk, mégis
jobb kedvem lett. Komolyan. J
Ebédszünetben az udvaron forró
csokit ittunk, amikor Zsolti jött felénk.
– Hogy áll a menekülési terv?
– kérdeztem, mert feltűnt, hogy szinte egész nap bujkált.
– Megtalált. Holnap együtt
jövünk délután – rázta a fejét csalódottan. – Nincs valami ötletetek, hogy ez
mégis hogy jutott eszébe?
– Semmi – ráztuk meg a
fejünket automatikusan.
– Óriási. Most mehetek egy
dömperrel a karácsonyi bulira. Kell ott táncolni?
– Nekünk is ez az első,
úgyhogy passz. De a halloween és a szalagavató alapján… – töprengtem. – Biztos.
– A fenébe. Kit uszítsak rá
Dave-re, hogy ne csak én égjek be?
– A tizenegyedikes Rácz
Diának még nincs kivel mennie – szólt Virág mosolyogva.
– Honnan tudod? – fordultam
felé csodálkozva.
– Rajzszakkör – ivott bele a
gőzölgő műanyag pohárba.
– Dia, Dia. Az melyik? – töprengett
Zsolti, majd a homlokára csapott. – Az a kapafogú lány?
– Jajj már, nem kapafogú! – vettem
rögtön a védelmembe, mert azért ez így durva. Bár, ha jobban belegondolok,
tényleg olyanok a fogai, mintha összevesztek volna. – Csak absztrakt – vontam
meg a vállam, mire Virág felnevetett.
– Tökéletes. Kösz a tippet – biccentett
Zsolti, és elviharzott. Három perc múlva a sulirádió zenéje lehalkult, és a
stúdiós beleszólt.
– A következő dal előtt egy
közérdekű közlemény, Felmayer Dávid ezúton szeretné megkérdezni Rácz Diát, hogy
hajlandó-e vele tartani a holnap esti bálra.
A rádióból felcsendült a Christmas
is all around, miközben az árkádok alatt álló Dave döbbenten nézett körbe.
– Mi? Ki szórakozik? Ki az a
Dia?
A többiek dőltek a röhögéstől,
majd pár perc múlva Zsolti egy barna hajú, norvég mintás pulcsit viselő lánnyal
az oldalán lépett ki az udvarra.
– Dave, Dia igent mond! – közölte
büszke mosollyal az arcán.
Dave illedelmesen bemutatkozott,
miközben elfehéredett arccal, gyilkos pillantással meredt Zsoltira. Mindenki,
de mindenki betegre nevette magát. Hát, ez jópofa volt.
Az utolsó óra irodalom volt, a
többiek a becsengetésig ezen szörnyülködtek. Vagyis azon, hogy hogy lehet a
szünet előtti utolsó órát pont Kardossal tölteni. Kardos pontosan érkezett,
bevágta maga mögött az ajtót, és letette a holmiját a tanári asztalra.
– Nos, 9/b – nézett körbe a
teremben. Egy pisszenés sem hangzott el. – Mit szeretnétek csinálni?
Komolyan, a kérdést mindenki
hallotta, de senki nem mert válaszolni, hátha ez csak olyan beugratós dolog.
– Beszélgethetnénk – vontam
meg a vállam, mire a többiek olyan „hú, de bátor” arckifejezéssel néztek rám.
– Rendben, akkor
beszélgessünk – biccentett Kardos, és leült a tanári asztalhoz. Ha egy tűt
leejtenek a padlóra, az is rémes hangzavarnak hatott volna a síri csendben. – Vagy
továbbhaladhatunk az anyaggal – mondta Kardos bátorításként, mire azonnal
megindult az élet.
Kardos próbálta megmutatni a „jó
fej énjét”, amit én azért ismerek az olvasókörről, de az osztály nagy része
bizalmatlan volt, a beszélgetés a szünetről meg az ünnepekről korántsem volt fesztelen,
jelentkeztek, mielőtt megszólaltak, meg ilyesmi. Viszont mindentől függetlenül
jól telt az óra, én élveztem.
Kicsengetéskor Kardos kellemes
ünnepeket kívánt nekünk, majd kiment a teremből.
– Érzem, ahogy a sötét erő
távolodik – fürkészte a levegőt Robi, mire egy csomóan elnevették magukat.
Virággal a suliboxunkba pakoltunk
be (idén utoljára), miközben Kinga megállt mellettünk.
– Holnapra hozzatok sütit – közölte.
– Tudjuk – bólintottunk. Az ofő
a héten pont elégszer figyelmeztetett (még a közösségi portálon, körüzenetben
is), hogy ne felejtsünk el az osztálykarácsonyra üdítőt és édességet hozni.
Anyu persze teljesen lelkes volt,
amiért sütit kell vinnem a suliba, hiába próbáltam rábeszélni, hogy inkább
vegyünk, ő úgy döntött, sokkal jobb, ha mi készítjük el, és azt viszem be. Neki
jobb. De mi lesz az osztálytársaimmal? Nem akarok egyedül járni egy osztályba!
Mindegy, a lényeg, hogy egész délután kókusz-golyót készítettem (az egyetlen,
amit tudok, de az legalább finom), anyu pedig sütögetett. Este fél nyolcra
lettünk kész. Szóval viszek kókuszgolyót, hókiflit, mákos csillagot,
fahéjas-almás rácsos sütit és sütőtök kosárkát. Mellesleg ezeknek csak a nevét
tudom, fogalmam sincs, hogy melyik melyik, ugyanis mind furán néz ki. J
Dave és Zsolti: 5/3 – vicces,
ahogy egymást ugratják, de szerintem ezúttal mindketten túllőttek a célon. Két
totál béna lányt visznek magukkal a karácsonyi buliba. J
Cortez: 5/5* – már most
sírógörcsöm van, ha arra gondolok, milyen hosszú lesz a szünet.
Edina: 5/1 – LLL
Sütik: 5/2 – remélem, mindenki
életben marad. Bár ez csak januárban derül ki.
Kardos: 5/5 – én élveztem a
beszélgetést utsó órán. Robi ajándéka: 5/5 – szépen becsomagoltam, remélem,
örül majd neki. J
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése