Végre suli!!! Oké, ez egy
kilencedikes szájából rém természetellenesen hangzik, de komolyan. Konkrétan
halálra untam magam a szünetben. Illetve eleinte elvoltam, mert kiolvastam az Anne
Shirley folytatásait, plusz a francia nyelvű Kis herceget (utóbbi pont egy délutánt
vett igénybe), de ezenkívül semmi. A nagyiékkal töltöttem sok időt meg
anyuékkal, de a délutánjaim és estéim rendszerint szabadok voltak, úgyhogy
semmi mást nem csináltam, mint olvastam, tanultam (gondolom, ez még furább),
megírtam és elküldtem a suliújság cikkeit, és próbáltam deszkázni. Csak közben
esett egy nagy adag hó, úgyhogy az utóbbiról le kellett mondanom. Viszont
Cortez írt. Szavahihetőség szempontjából ez nagyon fontos. Igaz, nem azt és nem
úgy írt, ahogy reméltem, ezért sem vagyok annyira oda a dologtól. Szóval annyi
történt, hogy a közösségi portálon kaptam egy üzenetet (ami körüzenet, tehát
láttam a további címzetteket is, köztük Edinát (!!!)). Az üzenet rövid volt,
tömör, és semmit nem tudtam kezdeni vele, ugyanis annyira nem volt személyes,
hogy akár egy vadidegen is küldhette volna. Bemásolom.
Antai-Kelemen Ádám (Cortez)
üzenete: Boldog új évet! C.
Hát, ez nem egy nagy durranás.
Virág reggel a kapuban várt,
tegnap este ért haza a síelésből, úgyhogy idén először találkoztunk. Miután
kellőképpen kiörültük magunkat (apu furán nézett, kamaszlányos öröm, ugráltunk,
mint két hülye J),
egymás szavába vágva meséltük el a szünetünket.
– A síelés dögunalom volt. A
szilveszterről nem is beszélve. A szálloda valami kabaré-előadást tartott.
Rémes volt. Ráadásul a vendégek totál nyomik voltak, vagy felnőttek, vagy
kisgyerekek. Egy korombeli sem volt, úgyhogy a zenelejátszóm megmentette az
életem – magyarázta.
– Oké, én szilveszterkor
Simseztem. Ki a nagyobb lúzer? –kérdeztem. Virág csendben gondolkozott.
– Nyertél – közölte nevetve.
Na ja. Ez tény. Viszont a simjeim igen jól vannak, előléptették őket a
munkahelyükön, és még partit is adtak, aminek következtében szereztek plusz
négy új barátot.
Apu vitt minket suliba, és a
dombon lefelé haladva már éreztem, hogy a szívem felugrik a torkomba. Mert,
ahogy kiszálltunk a kocsiból, ott volt Ő. A lépcső mellett ácsorgott, a snowboard
dzsekije zsebébe dugott kézzel, laza mosollyal az arcán. Te jó ég! Az egész
téli szünet alatt a fotóját bámultam, mégis. Ezer fotó sem adja vissza azt a
lazaságot, ahogyan élőben viselkedik. Wow. J
– Boldog újévet – léptünk oda
Virággal a fájdalmasan hideg időben ácsorgó Cortezhez, Ricsihez és Zsoltihoz.
A fiúk boldog újévet kívántak, és
folytatták a beszélgetést.
– Azt mondod, napi tíz órát
lenyomtál? – csodálkozott Ricsi.
– Nem folyamatosan, azért
ettem közben, de aha – bólogatott Zsolti.
– Miről van szó? – kérdezte
Virág.
– Erről – vette elő a
telefonját Zsolti, és a fotógalériát megnyitva odaadta a készüléket.
– Szép dob – adta tovább
nekem Virág a telót, amikor megnézte a képet. Én is rápillantottam a kijelzőre.
Nem értek a dobokhoz, de biztos szép.
– Ez a tiéd? – kérdeztem,
amikor visszaadtam.
– Aha – mosolyodott el
büszkén. – Karácsonyi ajándék.
– Hú! – csettintett Virág. – Képzeljétek,
kaptam egy kutyust!
– Komoly?
– Igen. Egy kölyök spánielt.
Pete Wentz – mesélte Virág csillogó szemmel. A fiúk értetlenül egymásra néztek,
majd kitört belőlük a röhögés. – Mi az? Mit nevettek? – csodálkozott Virág.
– Hogy telt a szünet? – fordultam
Cortezhez.
– Kösz jól. Neked? – kérdezett
vissza.
– Eltelt – vontam meg a
vállam mosolyogva.
– Na, kinek volt a legkúlabb
szünete? – lépett hozzánk hirtelen Dave, amikor kiszállt az apukája kocsijából.
– Corteznek. Végül is New
Yorkban volt – vágta rá azonnal Ricsi, mire Cortez mosolyogva megvonta a
vállát. Dave hezitált egy pillanatig, végül belátta, hogy valószínűleg tényleg
Cortez szünete telt a legjobban.
– Jó. De kinek volt a
legkúlabb szünete itthon? – dörzsölte össze a tenyerét.
– Zsoltinak. Dobszerkót
kapott – felelte Ricsi. Dave unottan az ég felé nézett.
– Ez nem igaz! Engeded, hogy
végigmondjam? Kösz – bólintott türelmetlenül, és már bele is kezdett abba, hogy
a téli szünet alatt beújított valami videószerkesztő programot, ami hihetetlen
effektekre képes. Vagy mi.
– Ez egyáltalán nem kúl. Én
dobolok! – szállt vitába Zsolti.
Itt következett egy kisebb vita,
hogy melyikük a kúlabb, úgyhogy Virággal úgy döntöttünk, mielőtt szétfagyunk,
inkább bemegyünk. A portán felmutattuk a belépőkártyát, aztán beléptünk az
aulába. A karácsonyi díszeket lebontották, a helyén maradt a megszokott,
minimál dizájn, úgyhogy rögtön rádöbbentünk, a laza december után beállt a
kőkemény január, a maga rideg, unalmas, lehangoló valóságában. Óriási. Ráadásul
Máday a Jeanne d’Arc-szobor mellett állt, és összehúzott szemmel pásztázta a
belépő diákokat.
– Krisztina, ez még a
szilveszteri smink rajtad, vagy a Moulin Rouge-ba készülsz fellépni? – kiáltott
rá az előttünk haladó tizenkettedikes lányra. Kriszti döbbenten megtorpant, és
az ig. helyettesre meredt. – Haza vagy az irodámba? – kérdezte Máday, mire a
lány az irodát választotta. Nem titok a Szent Johannában, hogy Máday igen
érzékeny a feltűnő sminkre, éppen ezért tart az íróasztala fiókjában
sminklemosót, körömlakklemosót, arctisztító tonikot. Érdekes.
Kiszedtük az angolcuccunkat a
suliboxból, és lementünk duplaangolra. A nyelvi előadóban már szinte minden
osztálytársunk bent volt, úgyhogy a helyünkre ülve megpróbáltunk minden
irányban váltani pár szót a többiekkel. Szerettem volna hátrafordulni, hogy
Cortezékkel beszéljek, de Jacques mindenképp meg akarta mutatni a Párizsban
készült képeit, úgyhogy a digitális gépének a kijelzőjét nézve hallgattam az
élménybeszámolóját. Mr. O’Realy becsöngetéskor bejött, és felajánlotta, hogy az
első órán beszélgessünk a szünetről. Éppen Kinga ecsetelte, hogy milyen
végtelenül zsúfoltan telt a téli szünete (mellesleg nem sokan figyeltek rá),
amikor Arnold megérkezett. Csak hét percet késett, ez azért tőle nagy dolog. Jó
volt újra látni, tényleg hiányzott a szünet alatt, ráadásul szörnyen unalmas
volt egyedül Honfoglalózni.
– Szia. Boldog újévet – suttogtam,
miközben az ölébe vette a táskáját és leült.
– Neked is – bólintott, és
kinyitotta a katonai hátizsákját. –Tessék. Szuvenír – nyomott a kezembe egy
gyűrött ajándékzacskót.
– Ezt miért kapom? – döbbentem
le, miközben kivettem a zacskóból egy cannes-i képes útikönyvet, egy
kulcstartót és egy képeslaptömböt.
– Így szokás – bólintott
Arnold, és átnyúlva előttem, megbökte Virágot. – Tessék. Szuvenír.
– Mi? Nekem? – döbbent le
Virág, aki szintén egy kulcstartót kapott.
– Köszönöm szépen – lapoztam
bele a könyvbe, miközben Arnold suttogva mesélni kezdte, hogy mit nézett meg.
Kémián Gondos nagy ívben tett
arra, hogy ez az év első kémiaórája, leteremtett minket azzal, hogy nyakunkon a
félév, és a bukásra állók szedjék össze magukat. Hát, vannak egy páran. Minden
tárgyból. Egyébként a jelek szerint ez senkit nem visel meg túlzottan, a fiúk
egész nap arról beszéltek, hogy a szünetben ki milyen „tévésorozat-maratont
nyomott le”. Ami valami olyasmit jelent, hogy végig DVD-ztek, kábé napi
nyolc-tíz részt. Te jó ég!
Olvasókör után otthon megcsináltam
a leckém, aztán kimentem Virággal megsétáltatni Pete Wentzet. Mármint a kutyát.
Az idei első tanítási nap: 5/5 – komolyan
hiányzott.
Cortez: 5/5* – már csak azért
csillagos ötöst kap, mert végre láttam. J
Arnold: 5/5 – tök kedves, hogy
hozott szuvenírt. J
Olvasókör: 5/5 – ma a Brontë
nővérekről beszélgettünk. J
Vacsora: 5/4 – végre egy étel,
amit képtelenség elrontani. Rántott hús sült krumplival. Hurrá! J
Sulirádió: 5/5* – Red Hot Chilli
Peppers/nap volt, Máday kivételével ennek mindenki örült.
Tv sorozatok: 5/1 – tök ciki,
egyáltalán nem tudtam hozzászólni… Ugyanis egyiket sem ismerem. L
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése