Október 9., csütörtök

Virágon és Gáboron kívül mindenki visszajött a suliba. Zsolti is úgy érezte, hogy eleget szimulált, úgyhogy reggel a lépcső előtti négyes teljes volt. Az aulában Máday meglehetősen harapós kedvében volt, az előttem haladó két fiúra ráförmedt, hogy már az iskola bejárata előtt el kell tenni a zenelejátszókat, a mögöttem érkező lányt azonnal hazaküldte átöltözni, mert rövidnek ítélte meg a szoknyáját, rám pedig, azt hiszem, köszönésképpen rám morgott. Inkább felsiettem az osztályunkba, de Kinga még nem volt bent.

Rajzon Vladár ismét nem kímélt, „álomkép” és „rémálomkép” címmel kiadta a feladatot. Mindenkinek egy álmát kellett lerajzolnia. Cortez mangaszerű rajzot készített: szűk sikátor fölé tornyosuló felhőkarcolókat rajzolt, amik befelé dőlnek, így az utca még szűkebbnek tűnt, az épület milliónyi ablaka pedig olyan volt, mintha szemek lennének. Átkozottul jó kép lett, összesen három színből: fekete, kék és sárga. Vladárnak annyira tetszett, hogy le is nyúlta, elmondása szerint megpályáztatja valahol. Cortez csak a vállát vonogatta, és tovább firkált a füzetébe. Hogy lehet valaki ennyire menő? Éppen egy rajzát küldik versenyre, amiért nemcsak az egész osztály, de még a tanár is odavan, ő pedig teljesen lazán kezeli a helyzetet. A többi kép is klassz lett, Robi és Andris rémálomképet festett, számítógépes játék hangulatvilágában elszabadult memóriakártyákat rajzoltak, Kinga képén lovak vágtáztak, Jacques az Eiffel-tornyot ábrázolta, Arnold pedig egy szürreális, groteszk képet festett, amit még a tanár sem értett.

– Renáta – állt meg a padom mellett Vladár, amikor beszedte a rajzokat. – Renáta, elmondanád, hogy miért nincs semmi a lapodon? – kérdezte idegesen.

– Tanár úr, én általában nem emlékszem az álmaimra – feleltem teljesen komolyan, de a többiek ellehetetlenítették a helyzetem, ugyanis ezt viccesnek találták.

– Gúnyt űzöl a feladatból? – förmedt rám Vladár, és a dühéhez nagyban hozzájárult a többiek vihogása.

– Dehogy! – feleltem azonnal, és felemeltem a lapom. – Én tényleg ennyire emlékszem az álmaimból. Semmire – erősködtem.

– Szólok az osztályfőnöködnek, hogy megtagadtad a feladatot! Ez pedig itt egyes!

– De én… – szóltam utána, de hiába. Megsértődött.

Az igazság az, hogy tényleg úgy gondoltam, ha már álomképet kell rajzolni, az a legtisztább, ha megkímélek mindenkit (főleg magamat) a rajzolástól, és egyszerűen beadom üresen. Az is lehet álom! Semmi kétség, Vladár örökre megutált. Idegesen összepakoltam a rajzfelszerelésem, és betettem a suliboxba.

– Figyelj, én melletted vagyok! – támaszkodott Arnold Virág szekrényének. – A feladatmegtagadás vádja a te esetedben egyáltalán nem állja meg a helyét, hiszen kitűnő magyarázatod és elfogadható érvelésed van az üres álomkép mellett. Teljesen racionális az a megállapítás, miszerint te nem emlékszel az álmaidra, ezáltal üresen adod be, bár az eset megtámadható, ha Vladár előáll a fantázia álomképpel. De tekintettel arra, hogy ezt nem említette, így valós álomképet keresve beadhattad üresen. Menjünk az igazgatóságra, kihúzatjuk az egyesed. A védelem szerepét természetesen magamra vállalom – magyarázta Arnold leginkább a hátamnak, mert a szekrényemben pakolásztam. Mikor újra megfordultam, már nem bírtam tovább, és kitört belőlem a nevetés.

Duplamatek után az ofő bejött a terembe. Már éppen szünethez készülődtünk, hogy lemenjünk az udvarra, de pechemre értem jött.

– Reni, nem hittem a fülemnek, amikor Vladár tanár úr rád panaszkodott – kezdte.

– Nem ő volt a hibás! – üvöltötte Ricsi teli szájjal. Éppen szendvicset evett, szerintem nem is hallotta az ofőt, csak tippelt, hogy miről lehet szó. Mondjuk, beletrafált.

– Sajnálom, a tanár úrral félreértettük egymást – motyogtam zavartan, figyelmen kívül hagyva Ricsi ordibálását.

– Na de ennyire? Mi történt?

Hát, dióhéjban elmeséltem az ofőnek a sztorit, aki próbált komolykodni, de a végére azért elmosolyodott.

– Ne mondj semmit! – rontott be a terembe Arnold, majd mikor meglátta az ofőt, megrázta a fejét. – Ne mondj semmit. Felhasználható ellened.

– Semmi gond, már elmeséltem – közöltem Arnolddal.

– Jó, mostantól viszont csönd! – szólt rám szigorúan, majd az ofő felé fordult. – Én képviselem Renit ebben az ügyben.

Az ofő kérdőn nézett ránk, aztán megértette.

– Rendben, nem ígérhetek semmit, viszont megpróbálom megbeszélni Vladár tanár úrral, hogy kijavíthasd az egyest. Elég csúnyán fest a naplóban.

Arnold rám nézett.

– Elfogadjuk?

– Persze – vontam meg a vállam.

– Rendben. Mik a feltételek? – fonta össze maga előtt a karját Arnold.

– Reni új rajzot készít a következő órára, annak az értékelése szerepel majd a naplóban. Megfelel?

– Igen – bólintott Arnold.

Hát, Arnolddal én sem szállnék szívesen vitába. Mindenesetre kibulizott nekem egy javítási lehetőséget, ami igazán rendes tőle. Viszont a történethez hozzátartozik, hogy az osztályban a nap sztorija az én üres álomrajzom lett, leelőztem Zsolti idétlenkedését törin és Jacques matekfelelését. Azért ez sem semmi.

Virág rossz hírekkel várt. A doki csak úgy engedi el szombaton a deszkásversenyre, ha még holnap pihen.

– Miért nem mondtad le Kingát? – kérdezte, miközben törökülésben ült az ágyán, és magára terítette a Fall Out Boy-os takaróját.

– Nem volt rá lehetőségem. De holnap lemondom, komolyan!

– Oké – mosolyodott el, majd felcsillant a szeme. – Meséld el még egyszer a rajzórát!

Na persze, Virágot ez szórakoztatta a legjobban, komolyan, annyira nevetett rajta, mintha csak ott lett volna. Örülök, hogy ennyire jó sztorira sikerült, bár nem így terveztem.

Otthon éppen annyi időm volt, hogy előkeressem a korrepetálásra szánt könyveket, amikor Cortez már meg is érkezett.

– Szia – köszöntem, és összerándult a gyomrom. Annyira zsúfolt volt a nap, sőt, az egész hét, hogy már szinte elfelejtettem, milyen az, amikor rám néz. Hát ilyen. Hú.

– Hoztam füzetet – mutatta fel az összetekert, szebb napokat is megélt füzetet.

– Haladunk – mosolyodtam el, és leültem az étkezőasztalhoz. – Oké, figyelj, kicsit elúsztam a leckékkel, mert Virágnál voltam, úgyhogy amíg olvasol, nem bánod, ha én megcsinálom az angol-házim?

– Nem, mit olvasok? – kérdezett vissza.

– Szeretni fogod. Molière: Tartuffe, rövidített – nyújtottam át.

– Igazad van, biztos odaleszek érte – nyitotta ki, és két kézzel rákönyökölt az asztalra, homlokát a tenyerébe temette.

Néma csendben voltunk, én kipakoltam az angolleckém, és nekiálltam, Cortez pedig belemerült Molière világába. Pár perc elteltével felnézett.

– Nincs is holnap angolunk!

– Tudom, jövő héten lesz.

– Miért csinálsz csütörtökön jövő hétre házit?

– Mert nagyon nem megy az angol, és gyakorolnom kell – feleltem kínosan. Na most tényleg oltárira beégtem. A stréber jelző örökre rajtam marad.

– Érdekes – hajolt vissza a könyvbe. Érdekes? Klassz. Az érdekes a finom negatív jelző.

Cortez egy óra elteltével becsukta a könyvet.

– És most? – nézett rám fáradtan. Nem hiszem, hogy a könyvtől fáradt le, elvégre könnyített, rövidített, inkább csak attól, hogy olyat kell csinálnia, amit igazán nem akar.

– Jaj, bocs, akkor elpakolok, és kezdhetjük elemezni – csuktam össze a füzetem.

– Nyugodtan csináld meg a decemberi házid, van időm – mondta fél szemöldökét felvonva.

– Haha – reagáltam le valahogy a gúnyolódását.

– Megnézhetem? – nyújtotta ki a kezét.

– Mit? Az angolfüzetem?

– Aha.

– Persze.

Odaadtam, mire felnyitotta és beleolvasott.

– Ez nem jó.

– Melyik?

– Amit most írtál. Teljesen rossz a nyelvtan, ilyen szerkezet nem létezik! – mutatott rá egy négyszavas mondatomra. Baromi jó, ő jött korrepetálásra.

– Jó, köszi, majd kijavítom, szóval Molière.

– Várj már, ez is rossz!

– Oké, de most nem ez a fontos – kaptam a füzetem után.

– Miért? Várj már, még végig sem olvastam. Innen hiányzik két betű, ezt a szót nem így írjuk, ez pedig kérdő mondat lenne? Vagy mi?

– Na jó, elég volt, add vissza – kérleltem égővörös fejjel.

– Jó, csak segítek – adta vissza végre a füzetem.

Cortez nyolckor ment el, amikor is anyu felhívta a nagymamáját, hogy elindul. Apu akkor ért haza, úgyhogy nem tudtam kikerülni, hogy összefussanak.

– Á, szervusz, Cortez! Hogy halad az irodalomjavítás?

– Folyamatban – bólintott Cortez.

– Kitűnő. Na és a gördeszkázás?

– Apu! – tártam szét a karom döbbenten, mert ez azért ciki. Cortez viszont nem bánta az érdeklődést.

– Köszönöm jól, szombaton versenyem lesz – mondta, mire anyu és apu sokat sejtetően összenéztek. – Tényleg, Virággal eljöhetnétek – fordult hozzám hirtelen. Én pedig kis híján elájultam. Ez most meghívás volt? Te jó ég! Oké, lehet, csak azért, mert a szüleim előtt voltunk, és szinte követelte a szituáció, hogy tegyen egy gesztust, de mit számít ez? Meghívott.

– Komolyan? – kérdeztem vissza.

– Miért ne, egy csomóan jönnek a suliból.

Na jó, akkor ez nem egy olyan „szeretlek, és drukkolj nekem a helyszínen” meghívás volt, hanem egy olyan, „mindenki jön, elfértek ti is” típusú, de kit érdekel? Ész nélkül vágtam rá:

– Persze, megyünk!

A szemem sarkából láttam anyu rosszalló pillantását. És meg is értem. Csak annyira nem érint. Ugyanis meghívott!!!

Virággal lebeszéltük az egy óra korlátlan netezést, aztán mobilon folytattuk. Borzasztóan örült, de nem jobban, mint én. Holnap lemondom Kingát és a díjugratóversenyét. Deszkásversenyre megyünk, ahogyan a menők. Wow.

Cortez úgy általában: 5/5 – csak ne égtem volna be előtte angolból!

Cortez elhívott: 5/5 – no comment.J

Kingát le kell mondani: 5/1 – szintén no comment. L

Rip van Winkle: 5/5 – csak pár oldalt olvastam ma, de nagyon tetszik.