A suli előtti lépcsőn Cortez,
Ricsi és Dave némán bólogattak, miközben Kinga megállás nélkül beszélt.
– Sziasztok – lépkedtem fel
mellettük a lépcsőn.
– Reni! Ó, Reni, de örülök
neked! Végre! – lépett hozzám Dave, és egy pillanatig tényleg úgy hittem, hogy
meg fog ölelni. Riadtan hátrahőköltem, és kérdőn néztem körbe.
– Mi történt? – kérdeztem.
– Szörnyű hibát vétettem! – játszotta
túl a szerepét Dávid, de egyébként vicces volt. – Elkértem Kinga franciaháziját
– kapott a szívéhez Dávid, mire Cortez és Ricsi elnevették magukat. – Ennek már
tíz perce – folytatta. – És azóta beszél!
– Ez egyáltalán nem vicces! –
húzta fel állig a mellénye cipzárját Kinga, és kissé felemelte a fejét. – Felmayer,
miért, mondd, miért képtelenség megírni egy házi feladatot? Miért gondolod úgy,
hogy ha lemásolod, az ugyanolyan, mintha megírtad volna? Mondd, te egyáltalán
nem akarsz tanulni?
– Nem – rázta meg a fejét
automatikusan Dave.
– Látod, ez a probléma! Van
fogalmad róla, hogy én milyen nehezen osztom be az időmet? Hogy mennyi
elfoglaltságom van, és emellett képes vagyok kitűnő maradni? Felejtsd el, hogy
odaadok bármit is, temérdek időd lenne, ha érdekelne egy kicsit is! – húzott
egy hatalmasat a copfján, ami így még szorosabban fogta össze a haját.
Komolyan, ez már nekem is fájt, csoda, hogy a hajhagymái bírják.
– Igazad van! Kinga, igazad
van. – bólogatott Dave, cseppet sem őszintén. – Hibáztam.
– Na látod! – biccentett
Kinga szigorúan, mire Dávid rám nézett.
– Reni, megvan a
franciaházid?
– Persze – vettem le a
vállamról a hátizsákom, és kirángattam belőle a füzetem.
– Örök hála – vigyorgott
Dávid, Kinga pedig gyilkos tekintettel nézett ránk.
– Gratulálok, Renáta, újabb
okot adtál, hogy eszükbe se jusson tanulni.
Szó nélkül meredtem a földre, mert
még ha valahol, nagyon-nagyon mélyen egyet is értettem azzal, amit Kinga az
időről és a tanulásról magyarázott, képtelen lettem volna direkt nem odaadni a
leckém. Az átkozottul nagy bunkóság. Ricsi felállt a lépcsőről, és köhögve
mondani akart valamit Kingának, aki fintorogva hátrált, és a nyakában lógó
kék-fehér Szent Johanna-sálat azonnal az arca elé kapta.
– Megőrültél? Szombaton
versenyem van, rám ne köhögj!
És ezzel be is ment.
– A stréber ma nagyon zabos –
röhögött Dávid, miközben eltette a füzetemet a táskájába.
– Ja! – bólogatott Ricsi a
köhögéstől kipirosodott szemmel. –Úgy csinál, mintha szombaton csak neki lenne
versenye – tette hozzá, és összemosolygott Cortezzel.
– Milyen verseny? Kinek lesz
versenye? – kérdeztem automatikusan. A fiúk rám néztek, aztán Cortez megvonta a
vállát.
– Semmi, csak deszkás dolog.
– Ki versenyez? – csodálkoztam.
– Mindketten – közölte Ricsi,
és Cortez felé bólintott. Te jó ég! Valami gördeszkás versenyük lesz szombaton!
Wow. Ez mennyire menő!
– Hű – néztem rájuk büszkén
(na meg úgy, mint aki bármire képes, csak hogy meghívják). – Az klassz. Sok
sikert – mosolyodtam el.
– Ja, de addig még
találkozunk – röhögte el magát Ricsi.
– Igen, persze – kaptam a
fejemhez, majd zavartan felbotorkáltam a lépcsőn, és bementem a portára. De
ciki!
Egész álló nap a srácok
deszkásversenye járt a fejemben, semmi más nem kötött le. Kémián ugyan Ricsi
mellettem ült, de a füzetébe firkálgatott, semmit nem szólt a versenyről, én
pedig nem mertem kérdezősködni, nehogy gyanús legyen. Az ebédszünetben
Arnolddal az udvaron ültünk, és miközben én Cortezéket figyeltem, akik
szokásukhoz híven az árkádok alatt ácsorogtak, Arnold hozzám beszélt.
– Carl May vagy Cooper?
Szerinted melyik a jobb?
– Mi? – ráztam meg a fejem,
amikor felfogtam, hogy ez nekem szólt.
– May vagy Cooper? – ismételte
meg.
– Én Cooperre szavazok – vontam
meg a vállam, és a földet bámulva tépkedtem a fűszálakat.
– Indoklás?
Már csak ez hiányzott. A
gondolataim 95%-át Cortez és Ricsi versenye kötötte le, 3%-át, hogy Virággal
végre beszélhessek, 2%-át pedig, hogy a büfében ne felejtsek el venni egy diós
sütit, erre Arnold két író összehasonlításáról szeretne diskurálni. Mégsem
bánthattam meg, úgyhogy összeszedtem minden, de tényleg minden tudásom, és
érveltem Cooper mellett, ha már egyszer őt ítéltem meg jobbnak. Arnold szemmel
láthatóan egyetértett velem, és elfogadta a véleményem.
Tesi előtt az öltözőben Kinga
mindent beleadott, még a szokottnál is arrogánsabb és kibírhatatlanabb volt,
semmi másról nem beszélt, csak a szombati díjugratóversenyéről.
– Ketten visszamondták,
merthogy máshová mennek! Érted, meghívom őket, áldozatot hozok, lealacsonyodom
a szintjükre, meghívom egy versenyemre, ami számomra személyes dolog, erre mit
csinálnak? Visszamondják! Soha többet nem állok velük szóba! – hadarta, én
pedig (a másik padon ültem és a cipőfűzőmet kötöttem be) összeráncolt
szemöldökkel hallgattam a beszélgetést.
– Kicsoda? – érdeklődtem.
Kinga megperdült a tengelye körül.
– Mit érdekel?
– Csak kíváncsi voltam. Nem
fontos – vontam meg a vállam.
– Ivett és Krisztián, ha
éppen tudni akarod.
Aha. Az egyik a-s lány a négy
közül és egy a-s fiú.
– Sajnálom – mondtam, mire a
maradék három a-s lány és Kinga is gúnyosan elmosolyodott.
– Nem kell.
Akkor ezt megbeszéltük.
Egy rakás házival érkeztem
Virághoz, akit viszont egyáltalán nem érdekelt, mindent tudni akart a fiúk
versenyéről.
– Hol lesz? Mikor? Kik
mennek? Milyen verseny? – kérdezősködött. Mellesleg továbbra sincs jól,
iszonyúan köhög, és semmi esély rá, hogy holnap suliba jöjjön, mivel vissza
kell mennie a dokihoz.
– Semmit nem tudok róla. – tártam
szét a karom. – Virág, komolyan, bármit, bármit megadnék érte, hogy elmehessünk!
–sóhajtottam.
– Oké, várj.
Bekapcsolta a gépét, pötyögött
párat a billentyűzeten, majd rekordidő alatt megtalálta. Van érzéke hozzá, az
biztos.
– Tessék! A Millenáris
Parkban amatőr deszkásverseny szombaton egész nap, reggel tíztől – fordította
felém a képernyőt.
– Hű – néztem pislogás nélkül
a monitorra.
– Menjünk el! Miért ne?
Addigra jól leszek, becsszó!
– Köszi – mosolyodtam el
hálásan, majd riadtan a falra néztem. Virág követte a tekintetem, és még
riadtabban fordult oda.
– Mi az? Leesett egy Pete
Wentz-plakát?
– Nem, nem – ráztam meg a
fejem. – Kinga versenye is szombaton lesz. Meghívott minket!
– Na és? Amilyen undok,
megérdemelné, hogy ne menjünk el! A fél sulit meghívta, tuti észre sem venne
minket!
– Ez igaz. Holnap lemondom!
Otthon megírtam a leckéimet, aztán
a tükör előtt állva elkezdtem begyakorolni, hogy mit fogok Kingának mondani.
Igyekeztem fejben lejátszani a válaszokat és a lehetséges reakcióit,
beleszámítva az elhajolásokat is, ha, mondjuk, hozzám vág valamit. A vacsora
alatt szótlanul turkáltam az ételben (roston sült pulykamell, petrezselymes
krumplival), úgyhogy anyu egy pillanat alatt észrevette, hogy bajom van.
– Reni, üvölt rólad, hogy
gondban vagy. Gyerünk, ki vele!
– Nincs semmi, tényleg – ráztam
meg a fejem. Anyu és apu olyan „kit akarsz átverni, szülők vagyunk rengeteg
szakkönyvvel” nézéssel meredtek rám, úgyhogy feladtam.
– Oké. Tegyük fel, hogy
valaki, akivel nem vagyok jóban, meghívott valahová, amire igent mondtam, de
közben kiderült, hogy valaki másnak is lesz valamije abban az időben, és bár
oda nem hívtak meg, sokkal szívesebben mennék oda, és most nem tudom, hogy
mondjam le az elsőt, miközben a másikra meg sem hívtak, de lehet, hogy oda nem
kell meghívás, hanem elmehetek csak úgy. Ti mit csinálnátok a helyemben? – néztem
fel két kézzel a hajamba túrva.
Anyu és apu úgy nézett össze,
ahogyan csak a felnőttek tudnak, ha valamit igazán nem értenek.
– Azt hiszem, erről még nem
olvastam – rázta meg a fejét apu.
– Várj már! – szólt rá anyu,
és összehúzott szemmel méregetett. – Reni, a szavahihetőség igazán fontos, jól
gondold meg. Ha megígérted és lemondod, azzal csalódást okozol, arról nem is
beszélve, hogy a másikra nem hívtak meg. Álld a szavad, máskülönben te sem
számíthatsz másra.
– De miért mondtál igent, ha
nem akartál elmenni? – értetlenkedett apu.
– Mert megörültem, hogy
meghívtak. Vagy nem tudom – harapdáltam a szám szélét.
– Reni, mindenképpen tartsd
meg az ígéreted – tanácsolta anyu.
– Oké – álltam fel az
asztaltól.
Még inkább lógó fejjel mentem
vissza a szobámba. Az msn-en csak rejtve kapcsolódtam, és Arnolddal
versenyeztünk történelmi kvíz kategóriában a Kvízparton.
Gondban vagyok: 5/1 – hogy
mondjam le Kinga díjugratóversenyét?
Gondban vagyok: 5/1 – hogy tudom
meghívatni magam a deszkásversenyre?
Elkezdtem olvasni a Rip Van
Winkle-t: 5/5 – eddig eszméletlenül jó.
Kvíz: 5/4 – Arnold ugyan elvert,
de csak egyszer, a többi döntetlen lett. J
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése