Rémesen indult a nap. Na, jó.
Először is, az arcomra kent csodakrém miatt (amit éjszakára feltettem) reggel
úgy ébredtem, hogy beleragadt az arcom a párnába. A homlokon lévő pati kisebb
lett, de jött még kettő, csak kicsit arrébb. Ha így folytatom, összekötöm őket,
és Göncöl-szekér lesz a homlokom. Jaj.
Viszont jó hír, hogy „szótlan
Cortez” ma végre észrevett, sőt, egyenesen várt rám a suli előtt. Csakúgy, mint
Ricsi, Dave és Zsolti. Naná, hogy a kémiaházira vártak. Mindegy, ez is több
mint a semmi.
A tesióra rémes volt. A fiúk
tanára hiányzik, úgyhogy Korponay összevont minket, mindkét kilencedikes
osztály együtt tornázott, fiúk-lányok közösen. Sulikörökkel kezdtünk (novemberi
hidegben, szemerkélő esőben, óriási ötlet), és ettől totál zavarba jöttem, mert
nem akartam Cortez előtt futni. Mármint hogy lásson. Korponay sípszavára
rajtoltunk, az a-s lányok és Kinga szó szerint kilőtték magukat, a többiek
azért annyira nem erőlködtek. Zsolti (nem egy fitt alkat) azonnal lemaradt,
úgyhogy Virággal és velem kocogott.
– Sajna, hívószámkijelzős
telefon, úgyhogy nem gondoltam, hogy Dave apja visszahív – magyarázta, miközben
a kocogásunk már szinte sétálássá vált.
Éppen azt ecsetelte, hogy éjszakai
hívásokkal szórakoztak Dave-vel, először mobilon, mert az vicces, hogy háromkor
rácsörög, hogy mi újság. Csak múlt éjjel Dave telefonja lemerült, ezért az
otthoni számot próbálta Zsolti, amit pechére Dávid apukája vett fel. Erre ő
azonnal letette, de kimutatta a számot, szóval lebukott. Mi mosolyogva
hallgattuk a sztoriját, aztán amikor befordultunk a sarkon (ezáltal Korponay
látóterébe kerültünk), futni kezdtünk. Ez egy szakállas csel, és persze minden
tesitanár tudja, hogy csak akkor kezdünk futni, amikor lát, máskülönben már rég
odaértünk volna, de mindegy, még mindig beválik.
– Lányok, ez siralmas
eredmény. Mozgás, mozgás – tapsolt Korponay, mire kicsit belehúztunk. A
következő sarokig.
Cortez és Ricsi már kétszer
lekörözött minket csakúgy, mint az a-s lányok.
– Zsolti, nem kellemetlen,
hogy harmadszorra körözlek le? –kérdezte Kinga, és ahogy elhaladt mellettünk
megfordult, és hátrafelé kocogva cukkolta Zsoltit.
– Kellemetlenebb lenne, ha
ilyen kibírhatatlan lennék – közölte. Kinga gúnyosan nevetve elrohant. – Borzalmas
ez a lány – lihegte Zsolti, és a szúró oldalára panaszkodva teljesen feladta a
futást.
Elkocogtunk Korponay előtt, aki
azt mondta, hat körünk lenne még hátra, de ha még egyet futunk, nem bánja,
abbahagyhatjuk. Ezt igen jó jelnek vettük, úgyhogy Virággal belehúztunk, és
komolyan futni kezdtünk. Hát, ezért mondom, hogy soha nincs jó vége, ha én
futok. A következő sarkon megcsúsztam a vizes aszfalton, és iszonyat nagyot
borultam.
– Hé – állt meg mellettünk
Ricsi, egy pillanattal később pedig Cortez is.
Kicsit frusztrált, hogy így
látnak, ugyanis Virág éppen az árokból próbált kirángatni. Aztán Virág mellett
egy másik kéz nyúlt felém, amit megragadtam. Egy pillanat múlva Cortez rántott
fel a földről.
– Minden oké? – kérdezte
Ricsi.
– Nem tudom. Fáj a bokám – feleltem,
mert ahogy megpróbáltam ráállni, éles fájdalom nyilallt bele.
– Szólok a tanárnak – rohant
el Ricsi, Virág pedig rémülten nézett rám, úgy tűnt, bármelyik pillanatban
elsírhatja magát.
Aztán olyan történt, amire
álmomban sem gondoltam volna. Cortez megfogta a karom, és a nyaka köré tette.
Hű! Na jó, ezt csak azért csinálta, hogy támogasson és ne álljak a bokámra, de
akkor is! Hű!
Így átölelkezve (legalábbis én
öleltem!) bicegtünk visszafelé, miközben már egy csomóan odaértek hozzánk, és
kérdezgették, hogy mi történt. Aztán Korponay rohant gőzerővel, a sípjába
kicsiket és hosszabbakat fújva (azt hiszem, egyszer kihallottam belőle az S. O.
S-t).
– Mi történt? – lökte félre
izmos karjával Cortezt.
– Elesett. A sarkon – mutatott
Virág hátrafelé.
– Fáj valamid?
– A bokám – bólintottam. – És
kiszakadt a melegítőm – néztem szomorúan a Szent Johannás tesicuccom térdére.
– Jól van, nem lesz semmi
baj. Mindenki vissza a tornaterembe, Renátával pedig bemegyünk az orvosi
szobába. Egy diák segítségét kérném – nézett körbe Korponay.
– Majd én – lépett előre
automatikusan Arnold, még mielőtt bárki megszólalhatott volna, és csakúgy, mint
Cortez, ő is a vállára dobta a karomat.
Bevallom őszintén, így, hogy már
nem Cortez támogatott, feltűnt, hogy baromira fáj a lábam. Az orvosi szobáig
lassan, bicegve vánszorogtunk, a többiek pedig visszamentek a terembe. A
sulidoki megállapította, hogy csak kibicsaklott a bokám, semmi több, de azért
hazaküldött, hogy pihenjek.
Az ofő riadtan jött fel a
termünkbe, és elmondta, értesítette anyut, aki az ebédszünet végén már az
iskola előtt várt a kocsiban. Virág és Arnold támogatásával lebicegtem a
lépcsőn.
– Te jó ég! Biztos, hogy nem
tört el? – kérdezte riadtan, amikor besegített a kocsiba.
– Anya, jól vagyok – erősködtem,
mert egy csomóan néztek minket.
– Röntgent csináltak?
– Hol? A suliban? – kérdeztem
vissza mosolyogva.
Azért elmentünk a dokihoz. Anyu
ragaszkodott hozzá. Ott persze ugyanazt mondták, mint a suliban, tehát
kibicsaklott a bokám, csak borogatni kell. Ezt anyu úgy értette, hogy
fekvőbeteg vagyok, úgyhogy miután hazaértünk, le kellett feküdnöm, ő pedig
készített nekem forró teát meg bundáskenyeret. Próbáltam meggyőzni, hogy nem
náthás vagy influenzás vagyok, hanem kiment a bokám, de mindegy
Esés: 5/4 – kicsit ciki, de
összességében ilyen jót még sosem estem. Vagyis ilyen jól még nem sült el.
Cortez: 5/5 – azonnal, rögtön
segített, átölelt, támogatott, kísért. Hűű! J
Virág: 5/5 – sokkot kapott az
esésemtől, délután hétszer hívott, hogy biztosan jól vagyok-e. Tök kedves.
Kardos: 5/5 – ő is hallott a
sérülésemről, és amíg anyura vártam, feljött a terembe, hogy megnézze, hogy
vagyok. Bár a többiek megijedtek tőle, szerintem nagyon figyelmes volt.
Arnold: 5/5 – délután felhívott,
hogy mit mondott a doki, és tudok-e menni holnap suliba.
Mindenki: 5/5* – tényleg
mindenki jobbulást kívánt, meg érdeklődött. J
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése