Hajnali ötre állítottam be az
órámat. Ez igazán fájt. Viszont így volt időm kiegészíteni és ellenőrizni az
ajánlókat. Mire indultunk, már úgy éreztem, hogy eltelt a nap. Pedig csak akkor
kezdődött.
Virággal mentem be a suliba,
magamhoz szorítva szegény, megkínzott jegyzetfüzetem.
Máday nem állt az aulában, ezért Blink
182 szólt a sulirádióból. J Viszont ez azt jelentette, hogy a suliújság termében
van. Jaj.
– Figyelj – fordított maga
felé Virág, amikor látta, hogy mennyire izgulok. – Ha megint kihúzzák, akkor
hülyék – vigasztalt.
– Oké, de nem leszek
népszerű, ha ezt megmondom – nevettem el magam.
– Menni fog. Fésüld a
szemedbe a hajad, az szerencsét hoz – bólogatott.
– Kösz a tippet, de csak ha
nem sikerül. Akkor magamba fordulok és összezuhanok.
– Jó, majd megmutatom, hogy
kell – bólintott, mire mindketten elnevettük magunkat.
– Renáta, várj – csörtetett
be Kinga a portán, ahol azonban utánaszóltak, mert nem látták tisztán a
belépőkártyáját. – Itt van! –fordult meg lendülettel Kinga, és a portás arcába
mutatta a kártyát. – Gondolja, hogy ha nem ide járnék, bejönnék leadni egy
anyagot az iskolaújságnak? Te jó ég! – fordult vissza hitetlenkedve, és
otthagyva a ledöbbent portást, egyenesen hozzánk lépett.
– Kész lettél?
– Igen – bólintottam.
– Akkor menjünk.
Virág bátorítóan megszorította a
kezem, aztán Kingával lépést tartva (eléggé sietett) elmentem leadni az
ajánlókat.
Annyira izgultam, hogy nem is
emlékszem, hogy mentem be a szerkesztőségbe. Arnold pont előttünk lépett ki.
– Hogy ment? – kérdeztük
egyszerre Kingával, egymás szavába vágva.
– Jól – válaszolta Arnold
természetes arckifejezéssel.
– Gratulálok – mosolyogtam rá
őszintén, de Kinga megragadta a karom.
– Kit érdekel? Nézzük a
miénket.
És már be is húzott a terembe.
Máday és Timi már vártak ránk, a többiek nem foglalkoztak velünk, a
számítógépeken pötyögtek meg nyomtattak.
Ugyanúgy, mint tegnap, Timi
kivette mindkettőnk kezéből az anyagot, lerakta az asztalra, és nekiesett.
Falfehéren várakoztam, amíg Kinga cikkét olvasta.
– Jó, ez mehet. Két mondatot
húztam, de összességében jó. Szép munka – vigyorgott egy pillanatra
kötelességtudóan Timi, aztán már rá is tért az enyémre. Szinte hallottam,
ahogyan Kinga megkönnyebbül, lélegzete lelassult a normál tempóra.
Timi hihetetlenül gyorsan
elolvasta a könyvajánlóm (John Updike: Az eastwicki boszorkányok), és
olvasás közben hallatott egy „haha”-t. Rémülten néztem rá.
– Ez vicces volt, jót
nevettem – magyarázta hadarva, és már olvasta is az albumajánlómat (My
Chemical Romance – The Black Parade). Reakció nélkül áttért a filmajánlóra,
Cortez tippje szerint a Halott menyasszonyt írtam.
Egy pillanat alatt végzett, és
felnézett rám. A szívem hevesen vert, kedvem lett volna elrohanni, ráadásul
Kinga a győztesek nyugodt tekintetével figyelt, szinte kívánta a bukásomat.
– Reni – vakargatta meg a
tollával a fejét Timi. – Ez tökéletes. És rólam lezuhant úgy héttonnányi teher.
Kinga szó nélkül lépkedett
mellettem a folyosón, feszültnek tűnt. Én viszont valósággal szárnyaltam.
Egyszerre mentünk be a terembe, Kardos már elkezdte a nyelvtanórát, de
érkezésünkre félbeszakította.
– Na? Na, mi volt? – pattant
fel Virág.
– Megvan! Mindkettőnknek – szóltam
őszintén megkönnyebbülve. Virág felugrott a padjából, és helyben ugrándozott, a
többiek pedig gratuláltak.
– Hé, benne lesz, hogy
segítettem? – kérdezte Zsolti.
– Nem hiszem – ültem le a
helyemre.
– Kár. Pedig adtam néhány
tippet.
– Tudom, és köszönöm. A
fényképedet azért megpróbálom betetetni – feleltem. Mindenki felröhögött, még a
mindig komor Kardos tanár úr is elmosolyodott.
– Na jó, akkor megtörtént a
gratuláció, folytassuk az órát, Virág, te pedig, kérlek, ülj le – szólt a
tanár.
Viszonylag hamar elcsendesedtünk,
és folytatódhatott az óra. A következő szünetben a folyosón tébláboltam,
miközben anyuval beszéltem mobilon. Kicsit eltartottam a fülemtől, ugyanis annyira
kiabált örömében, hogy beszakadt a dobhártyám. Hirtelen valami megbökte a vállam,
én pedig megperdültem a tengelyem körül. Csodálkozva lefogtam fél kézzel a
mobilom, és Cortez szemébe néztem.
– Jó lett a film? – kérdezte.
– Mi? – csodálkoztam.
– A halott menyasszony…
– Ja! Igen! Jó lett – motyogtam
zavartan.
– Oké – biccentett, majd
engem kikerülve továbbment a folyosón Ricsiékhez, akik a lépcsőnél várták.
– Reni! Reni, ott vagy? – kiabálta
anyu a telefonba.
– Persze, itt – kaptam észbe
újra a fülemhez emelve a telefont, miközben Cortez távolodó alakját néztem a
folyosón. Huh.
A suli utáni szerkesztőségi
megbeszélés sokkal lazább és nyugodtabb volt, addigra már mindenki leadta a
cikkeket, úgyhogy csak ültünk az asztaloknál, néhányan az asztalon (Arnold) és
a kivetítőn végignéztük a tervezetet a címlaptól kezdve (’56-os kép) egészen az
utolsó oldalakig (halloweeni dekoráció). A közbeeső, kétoldalas ajánlóimat
nézve mérhetetlen boldogság és elégedettség fogott el.
Az ajánlóim: 5/5 – tökéletes.
Ezt a szót használták rá. J
Beszélgetés Cortezzel: 5/3 – hát
még ha értelmes lettem volna. L
Virág végre feltörte a
számítógépe jelszavát: 5/5 – ügyes. J
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése