Egész napos pakolás. Totál
kifáradtam, de a nap végére nagyjából minden a helyére került. Anyu a
gardróbomat rendezte be, az összes ruhámat el kellett rámolni, én meg a
könyveimet és a kacatjaimat pakoltam fel a polcokra. Az új szobám nagyon
tetszik, a régi már túl gyerekes volt, minden fehér meg rózsaszín, itt meg
semmi rózsaszín nincs (az már ciki lenne).
– A maci lámpát hová tegyem?
– emelt ki anyu a dobozból egy olvasólámpát.
– Hát – néztem megrökönyödve
a nem kimondottan menő darabra. – Vissza a dobozba? – kérdeztem mosolyogva.
Anyu maga felé fordította a lámpát, hogy jobban szemügyre vegye.
– Ez már cikinek számít? – kérdezte.
– Aha – bólintottam.
– Hát jó, ha ciki, akkor
mennie kell – tette vissza a dobozba. Szép lassan befejeztük a rámolást, és az
a doboz, ami megtelt cikinek titulált tárgyakkal, felkerült a gardróbszoba
legfelső polcára.
Amikor végeztünk, hullafáradtan
lerogytunk a két babzsák fotelemre, és elégedetten néztünk körbe.
– Felteheted a posztereidet,
hogy ne legyen ilyen komor – közölte anyu, miközben az üres falaimat nézte
– A régi plakátokat már nem
rakom ki, ahhoz már idős vagyok – ráztam meg a fejem.
– Igen, tényleg – mosolygott
anyu, de éreztem, hogy gúnyolódik.
Apu bekopogott a szobaajtómon, és
benyitott. Bólogatva fordult körbe, úgy tűnt, igazán elégedett azzal, ahogyan
berendezkedtem. A kezét folyamatosan maga mögött tartotta, szóval tudtam, hogy
kapok valamit. Nem is húzta sokáig, hanem megmutatta az ajándékom. Egy
plüssmaci volt.
– Köszönöm – vettem el
örömmel, és máris a polcom felé fordultam, hogy hová is tehetném.
Anyu felkelt a babzsákomról, és
kifelé indult, az ajtóban azonban megállt apu mellett, és a fejét rázva szólt.
–Már vége a „macikorszaknak”.
– Vége? Mikor lett vége? – döbbent
le apu.
– Az mindegy, annyi a lényeg,
hogy vége. Most már ciki – magyarázta anyu.
Kicsit kellemetlenül éreztem
magam, úgyhogy beleszóltam:
– Dehogy, még mindig szeretem
a macikat, nem annyira ciki. Nem is figyeltek rám, mert anyu tovább
bizonygatta, hogy a „macikorszakot” felváltotta a „minden ciki korszak”, apu
pedig, mivel látszólag zavarta, hogy lemaradt róla, folyamatosan azt akarta
megtudni, hogy pontosan mikor ért véget a „macikorszak”.
– Nézd csak meg a tükrét – mutatott
anyu az íróasztalom fölötti falrészre felszerelt tükörre. Apu összeráncolt
szemöldökkel meredt a képekre és matricákra.
– Ki ez a tag? – kérdezte.
– A Karib-tenger kalózai –
segítette ki anyu.
– És ez nem ciki? Egy
középkorú ember van a lányom tükrén! – nézett körbe értetlenül apu.
Anyu sóhajtva megragadta apu
karját, és a szobámból kifelé menet magyarázni kezdte. – A maci ciki, Johnny
Depp menő. Ezt jegyezd meg.
– Mikor történt mindez? – értetlenkedett
tovább apu.
– A múlt héten – hallottam
anyu magyarázkodó hangját, ahogyan lefelé mentek a lépcsőn.
Becsuktam a szobaajtómat, és
teljesen beégve éreztem magam. Leültem az íróasztalomhoz, és bekapcsoltam a
laptopom – amit a ballagásomra kaptam – és beállítottam háttérképnek A
Karib-tenger kalózai plakátját.
Este a szobámban épp DVD-zni
készültem, amikor apu – ezer százalék, hogy anyu utasítására – bejött hozzám.
– Filmezel? – érdeklődött. A
babzsák fotelemen ültem egy tál popcornnal és kólával.
– Igen – feleltem.
– Na és mit nézel? Shrek?Jégkorszak?Madagaszkári
– Dehogy – nevettem el magam.
– A Karib-tenger kalózait.
– Persze, értem – bólintott
apu. Állva figyelte a film első pár percét, végül úgy döntött, hogy odahúzza
mellém a másik babzsák fotelemet, és bekapcsolódik.
Közénk tettem a kukoricát, és
együtt néztük a filmet. Tudom, hogy nagyon szeretne tisztában lenni az – egyébként
naponta változó – ízlésvilágommal, és hogy a film egyáltalán nem érdekelte, de
becsülettel végignézte velem.
Az új szobám berendezve: 5/5.
Rendelt pizza: 5/1 – pocsék
volt.
Esti filmnézés apuval: 5/5.
A nyár utolsó szombatja: 5/4 – kár,
hogy vége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése