December 12., péntek

Nyugis nap, az órák hamar elteltek, tanítás után pedig gyorsan hazamentem, és átöltöztem a korizáshoz. Begyömöszöltem a hátizsákomba a korimat, és már rohantam is, mert Virág várt rám.

A suli előtt egy rakás diák várakozott, plusz Korponay és Szekeres, a két tesitanár.

– Na, lássuk akkor – vette elő Korponay a zsebébe gyűrt névsort, és gyorsan végigkérdezgette, hogy mindenki visszaért-e már.

A felolvasás közben Kinga is megérkezett a négy a-s lány kíséretében, úgyhogy teljes volt a létszám. A korizás egyébként szemmel láthatóan a kilencedikeseket érdekelte a legjobban, ebből a két osztályból jöttek a legtöbben, felsőbb évfolyamokból összesen maximum tizenöten. Útközben persze ment a röhögés, naná, hogy a fő téma az volt, hogy Zsolti egyáltalán nem akar korcsolyázni, a többiek szerint csak a büfé miatt jön. J

A műjégpályához négyre értünk, egy kis sorban állás után már mehettünk is átvenni a korikat. Egyébként egy rakás fiatal volt, és rájöttem, hogy a suli kezdete óta alig láttam más diákot a Szent Johannásokon kívül. Ja, és nem is hiányoztak.

Én már átvettem a korim, és betettem a szekrénybe a táskám és a kabátom (rétegesen öltöztem, két pulcsi, plusz legfelülre a beatles-es, sőt a trapézfarmerem alá még harisnyát is vettem, nehogy felfázzak), úgyhogy amíg Virág szenvedett a korijának a felvételével, én leültem mellé a padra, és jobban a nyakam köré tekertem a Szent Johannás kötött sálam. Kinga és a négy a-s lány óvatosan lépkedve a korijukban elhaladtak előttünk. Mind az öten menő ruhában, színes kötött pulcsikban, kordgatyákban, színben passzoló sapkákban és fülvédőkben voltak, és úgy mentek el mellettünk, mintha nem is ismernénk egymást. Klassz.

– Várj, segítek – hajoltam le Virág elé, mert sehogy nem tudta bekapcsolni a koriját.

Virággal egymás kezét fogva indultunk ki az öltözőből, és ahogyan rám támaszkodva botladozott, kezdtem úgy érezni, hogy ő inkább azért jött el, hogy felvehesse az „emós koriszerkóját”. Mert vizuálisan tényleg megmosolyogtató volt a szerelése, fekete csőfarmer beletűrve a pink halálfejes koriba, ehhez fekete, kapucnis pulcsi csillagos mellénnyel, levágott ujjú csíkos kesztyű és pillangós hajcsat, ami az ultra feltupírozott haját tartotta meg oldalt. J

– Ez annyira klassz, ugye Reni? – kérdezte mosolyogva, majd elég magabiztosan ráment a jégre. Utánakaptam, de késő volt. Virág akkorát borult, amekkorát még nem láttam. A hátán fekve nézett fel rám, hatalmas szeme döbbenetről tanúskodott.

– Vigyázz! – nyújtottam ki a kezem, és felrángattam, mert útban voltunk.

Szóval Virág nem tud korizni. Ez ma kiderült. Viszont pozitívum, hogy senkit nem láttam még ennyi esés után is jókedvűnek. A kezét szorítva húztam magam után, hogy legalább egy kört menjünk esés nélkül, de Virág képtelen volt állva maradni, hol fél térden, hol két térden, hol szinte fekve húztam magam után. Egyébként korizni őrülten hangulatos, a sötétben reflektorral kivilágított jégpálya, a hangszórókból szóló (nem éppen a legjobb) zene, a hideg, ami korizás közben fel sem tűnik, mert kimelegszünk, de ahogy megállunk, azonnal érezzük az orrunkon beszívott, mellkasig hatoló, jéghideg levegőt… Szóval ez mind tök jópofa dolog.

– Szünet, állj! – kiáltotta Virág, mire kitértem oldalra, és magam után húzva Virágot, kimentünk a pálya szélére.

– Csak megigazítom a ruhám, mert esés közben kijött a pólóm, és fázik a derekam – magyarázta.

Miközben vártam, a szememmel próbáltam a körbe-körbe korcsolyázó tömegből kivenni egy ismerős arcot. Illetve egy konkrét arcot. Annyira nézelődtem, hogy észre se vettem a felém száguldó alakot, aki közvetlenül előttem fékezett le, hódarát szórva a gatyámra. Ricsi.

– Mi újság? – kérdezte, és egy pillanattal később már Cortez és Dave is odasiklottak hozzánk.

Cortez a koripályán. Na igen. Hát, ez megérdemel egy plusz-mondatot. J Fekete-fehér cipzáras, kapucnis pulcsi, fekete, bő fazonú, oldalzsebes gatya, fekete hokikori (!), összevissza zselézett haj, mélykék szem, óvatos félmosoly. Jaj. Azt hiszem, kissé tovább néztem, mint illett volna.

– Te jó ég, Virág, ez meg mi? – nevette el magát Ricsi, amikor észrevette a pink korit.

– Micsoda? Ja, ez? A korim. Szép, nem? – mosolygott Virág izgatottan.

– Nagyon – gúnyolódott Ricsi, de Virág ezt nem vette észre, úgyhogy elhitte, hogy a srácoknak tetszik.

Zsolti lépkedett felénk, és bár a lábán korcsolya volt, eszébe sem jutott rámenni a jégre. Maradt a pályán kívül, a kezében gőzölgő melegszendviccsel.

– Kér valaki? – kérdezte. Megráztuk a fejünket.

– Megyünk egy kört? Valaki? – nézett körbe Cortez.

Visszamentem a jégre, és magabiztosan megálltam. (Általánosban apu rendszeresen vitt korizni, úgyhogy viszonylag jól tudok.) Virág követve a példám, szintén ráállt a jégre, de kicsúszott alóla a lába, és hanyatt zuhant, magával rántva a mellette álló Dave-et is.

– Virág, megőrültél? Ez fájt! – tápászkodott fel Dave, aki ugyan csak féltérdre esett, ezt azonban sikerült kellőképpen túljátszania.

Felszedtem Virágot a jégről, és erősen tartva őt magam mellett sikerült egy helyben maradnunk.

– Menjetek csak, majd jövünk mi is. Lassabban – mondtam, mire Cortez bólintott. A következő pillanatban Kinga suhant felénk, és elegánsan megállt. Átdobta a válla felett a sálját, és kipirult arccal, felvont szemöldökkel meredt ránk.

– Virág, talán több időt kéne szentelned a gyakorlásra, elvégre ez egy korcsolyapálya, nem emo bemutató – közölte.

– Kinga, mielőtt csinálsz egy dupla Axelt, közlöm, hogy ez csak a műjégpálya, ide azért jönnek az emberek, mert jópofa… – vigyorogtam rá erőltetetten (közben azért villogtam kicsit a tudásommal is, elvégre sokat nézem a műkorcsolya-bajnokságokat).

Kinga figyelmen kívül hagyta a megjegyzésem, és helyette a pálya szélén álló Zsoltit kezdte el szekálni azzal, hogy inkább mozogjon, ahelyett, hogy állandóan eszik. Erre Zsolti rávágta, hogy Kinga nehogy „véletlenül” elessen, úgyhogy ők egymást piszkálták, miközben az a-s Edina megállt mellettünk.

– Na mi az, csak ácsorogtok vagy valaki korizni is tud? – nézett mosolyogva Cortezre, majd kinyújtotta felé a kezét. – Egy kört?

A szívem vadul dobogott, levegőt meg elfelejtettem venni, annyira megrémültem a mozdulattól. Edina kinyújtott kézzel invitálja Cortezt, ergo kézen fogva fognak korizni. Jaj ne!!!

– Oké – bólintott Cortez, majd figyelmen kívül hagyva Edina kinyújtott kezét, elindult. Edina meg utána. A fordulóban beérte, így együtt korcsolyáztak, aztán elveszítettem őket szem elől az emberforgatagban.

– Jól vagy? – suttogta Virág, hogy csak én hallhassam, miközben a többiek még mindig Kinga és Zsolti veszekedésén szórakoztak.

– Nem tudom – néztem fátyolos tekintettel a korizó tömeg felé. – Igyunk valamit.

– Biztos nem akarsz maradni? – kérdezte Virág, de én csak karon ragadtam, és lerángattam a jégről.

A büfében beálltunk a sorba, és miközben én folyamatosan dühöngtem, amiért Edina ilyen pofátlanul kirángatta Cortezt a társaságunkból, Virág megértően bólogatott, és szerintem élvezte, hogy szilárd talajon áll. A sor lassan haladt, úgyhogy ott toporogtunk, és amíg sértetten, dühösen és leginkább értetlenül magyaráztam, feltűnt, hogy a mögöttünk sorban állók hangosan röhögnek. Beszéd közben hátrafordultam, hogy megnézzem, kik azok, aztán gyorsan visszanéztem Virágra. Mögöttünk egy csapat (hat) emós lány állt, és Virág kinézetén szórakoztak. Idősebbek voltak nálunk, legalább tizenhat évesek, és undok arccal, összehúzott szemmel (egy kiló füstös fekete szemfesték mögül) méregettek minket. Virág befejezte a mondatát, és neki is feltűnt, hogy mögöttünk zajonganak, így hátrafordult. Tök kedvesen nézett a lányokra, akikhez ekkorra már csatlakoztak a hozzájuk tartozó fiúk is (mind Pete Wentz-klón, kockás kendők a nyakban, félrefésült, szembe lógó haj). Virág rájuk mosolygott, egyfajta „ti is emo, én is emo” nézéssel, de nem aratott sikert, csak durván kiröhögték. Vettünk két forró teát, és inkább elindultunk a pálya felé, miközben záporoztak Virágra a csípős megjegyzések. A legenyhébb a „műemós” volt, a többit inkább nem írom le.

– Ne foglalkozz velük – legyintettem, és beleittam a teámba. Virág totál elkeseredett fejet vágott, látszott rajta, hogy mindjárt elsírja magát.

– Miért ilyen undokok? Kinevették a korimat! – szipogta.

– Csak rosszindulatúak. Hagyd, szerintem csak irigyek a koridra – mondtam mosolyogva, hátha jobb kedve lesz. Egyébként ezt komolyan gondolom, most tényleg nem értem, hogy Virágot miért nevezték „műemósnak”. Gőzöm sincs, hogy azok a lányok mitől eredetibbek. Emo, emo. Én nem látok nagy különbséget. Virág vigasztalhatatlan volt, kezdett magába borulni, ezt abból is tudtam, hogy kivette a csatját, és a szemébe fésülte a haját.

Cortez állt meg mellettünk a jégen. Na jó, a megállt, az enyhe kifejezés, szóval a kori oldalával fékezve megérkezett úgy, hogy egy kiló hódara került a gatyámra.

– Hol vettétek? – kérdezte a poharunkra nézve.

– A büfében. De kilométeres a sor – bólintottam.

– Én még nem ittam bele, tessék, megihatod – nyújtotta át Virág a saját gőzölgő poharát, aztán lehajtotta a fejét.

Cortez összevont szemöldökkel (szörnyen menő, ha ilyen gyanakvó arcot vág) nézett Virágra, aztán felém fordult.

– Mi baja?

– A büfénél pár lány kinevette, és „műemósnak” nevezte – mondtam, miközben megsimítottam Virág vállát, aki teljesen maga alatt volt.

– Kik voltak? – kérdezte Cortez.

– Nem tudom.

Ricsi és Dave lépett ki a jégpályáról.

– Ezt nézzétek, csináltunk pár képet arról, ahogy korizok. Jól sikerült, nem? – mutatta felém a telefonját Dave. A kijelzőt nézve (amin Dave mosolyogva áll a jégen) biztosítottam, hogy tényleg jó a kép, közben fél füllel Cortezt hallgattam, aki elmesélte Ricsinek Virág megalázását.

– Ne már, hol vannak azok a bunkók? – forgolódott Ricsi.

Na jó, több se kellett, Dávid azonnal tudni akarta, hogy miről van szó, és a sajtos pogácsával hozzánk lépő Zsolti is izgatottnak tűnt, amiért bántották Virágot. Végül mind a négyen elindultak a büfé felé.

– Várjatok, mit akartok mondani? – fordultam döbbenten utánuk.

– Bízd csak ránk – mosolygott Cortez.

Te jó ég, mennyire menők! Virág szipogva nézett a fiúk után. Pár perc múlva Cortezék hatalmas röhögés közepette tértek vissza.

– Na jó, ez is megvolt. Jöttök korizni? – nyújtotta a kezét felénk Dave.

– Mi történt? – néztem körbe csodálkozva.

– Lerendeztük – vette át a szót Ricsi.

– De hogyan? – pislogott nagyokat Virág.

– Simán. Megmondtuk, hogy senki nem röhögheti ki a barátunkat, csak és kizárólag mi. Mert nekünk szabad. Nekik nem. Ugye, Virág? – röhögött Ricsi, mire Virág mosolyogva bólintott.

– És erre ők? – kérdeztem döbbenten.

– Semmi. Elhallgattak – vonta meg a vállát Cortez.

– De fiúk is voltak velük, nem balhéztak? – kérdezte Virág, mire Cortezékből kitört a röhögés.

– Azokra a kifestett tagokra gondolsz? Egy szavuk nem volt, lapítottak. Emo. Pff – nézett lesajnálóan Dave, majd előkapta a mobilját. – Hé, csináljunk képet. Maradjatok így – tette fel az ujját, jelezve, hogy várjunk, majd a korizók felé fordult, várt egy kicsit, és elkapta Kinga karját.

– Kinga, csinálj rólunk egy képet – nyomta a telefont a kezébe, mire Kinga sértetten fújtatott.

– Még mit nem! Mi vagyok én, valami nyomorult, aki bár a képen nem lesz rajta, azért jól jön, ha fotós kell? A frászt. Dina – szólt oda Edinának. – Megkérhetlek? Köszi – vigyorgott erőltetetten Kinga, majd beállt hozzánk a csoportképre.

Edina ügyet sem vetve Kinga megalázó megjegyzésére, kicsit hátrébb ment (így a korizók kénytelenek voltak kikerülni), és készített a mobillal egy képet.

– Az e-mail címemre küldd át, kösz – szólt Kinga Dave-nek, majd továbbhaladtak.

Dávid elrakta a telefont, és újra felénk fordult.

– Na, most akkor korizunk? Szétfagyok az egy helyben állástól.

– Igen, én is – bólintottam vacogva.

– Gyere, pár kör és jobb lesz – nyújtotta a kezét Dave, mire én Virágra néztem.

– Menj csak, majd én itt várok.

– Így sosem tanulsz meg korizni, emo, gyere már – rántotta meg Virág karját Ricsi, a másik oldalról meg Cortez támogatta.

Dave igazán jól korizik, úgyhogy mentünk pár gyorsabb kört, ami után már nem fáztunk, aztán csatlakoztunk Virágékhoz, akik lassan haladva szenvedtek. Úgy minden második körben megálltunk, és váltottunk néhány szót Zsoltival, aki ugyan egyszer sem lépett a jégre, elég jól elvolt a büfékínálattal, hozott nekünk teát, meg magának enni. Nem is keveset. Jó nap volt. Nagyon jó.

Korizás: 5/5* – ez volt életem egyik legjobb délutánja.

Cortez: 5/5* – egyszer megfogta a könyököm, amikor Virág magával húzott az esésében. Hű. J

Fiúk: 5/5* – tök rendesek voltak, hogy megvédték Virágot. J

Msn: 5/5 – Virággal megbeszéltük, hogy oltári volt a nap.

Kép: 5/5* – Dave átküldte e-mailben a jégpályán készült fotókat, igaz, engem csak egy érdekelt (az összes többin Dave állt vagy korizott egyedül), az utolsó. Na, az zseniális. A pálya szélén Zsolti, Virág, én, mellettem a jégen Cortez, Ricsi, a másik oldalon Dave és Kinga. Mindannyian kipirultan, megfagyva, beöltözve, koriban, mosolyogva. Hű. Sosem készült még rólam ilyen menő társaságban fotó. És közös képen vagyok Cortezzel. Hűűűűű! J Ráadásul Virág megígérte, hogy photoshoppal szétvágja nekem, így lesz egy olyanom is, amin csak Cortezzel állok a képen. Wow.