Szeptember 3., szerda

Már kora reggel fülledt idő volt, párás és nehéz. Anyu a hűtőn hagyott üzenetet, hogy mindenképpen vigyem magammal az esőkabátom. Furcsa volt a szikrázó napsütésben magammal cipelni, na de ki vitatkozik egy meteorológussal?

A suli előtt a diákok csoportokba verődve ácsorogtak. Ricsit azonnal felismertem, idősebbekkel, tizenegyedikesekkel beszélgetett, fél lábán támaszkodott, másikkal a gördeszkáján taposott, és ide-oda tologatta. Köszönés nélkül mentem el mellette, mivel nekem háttal állt, nem akartam beégni, hogy esetleg ráköszönök, nem köszön vissza, és kinevetnek.

Pechemre pont mikor beléptem a kapun, utánam jött, úgyhogy zavartan hátrafordultam.

– Szia – mosolyodtam el félénken. Komolyan, úgy nézett rám, mintha először látna. – Osztálytársak vagyunk – tettem hozzá gyorsan, bár teljesen megalázó volt az egész.

– Ja – bólintott. És itt be is fejeztük a beszélgetést.

Az aulában Máday igazgatóhelyettes a nélkülözhetetlen vonalzójával állt, és ha éppen nem tudta alkalmazni – mert senki nem jött rövid szoknyában –, akkor arra használta, hogy az aulát átordítva a kiszemelt személy felé bökjön vele. Pont, mint a mi esetünkben.

– Megállni!

Már megint lefagytam, a döbbenettől kővé dermedten álltam, és gyorsan végigmértem magam, hogy mi lehet a gond. Sötétzöld rövid ujjú póló, trapézfarmer, zöld tornacipő. Semmi olyan, amihez vonalzó kell.

– Fiatalember, a gördeszkáját nem szándékozik az épületben használni, ugye?

– Dehogy, Máday igazgatóhelyettes asszony! – rázta meg a fejét Ricsi, de szemébe lógó tincsei alatt óvatos mosolyra húzta a száját.

– Én is így gondoltam. Pósa Richárd, ugye?

Jaj, ne. A suliban keringő „városi legenda” alapján, ha Máday egyszer valakinek tudja a nevét, arra nyomós oka van.

– Igen – bólintott Ricsi. Kétségtelen. Elkapták.

Egymás mellett mentünk fel a lépcsőn, és egyszerűen nem bírtam megállni, hogy meg ne kérdezzem:

– Honnan ismer az igazgatóhelyettes?

Menet közben, fejét félrebillentve nézett rám.

– Ott volt, amikor átjelentkeztem.

– Úgy érted, a felvételin?

– Nem. Az átjelentkezésnél. – ismételte meg. Nem kérdezhettem többet, mert ahogy felértünk, lecsapta a deszkáját a földre, majd egy pillanat alatt a teremhez ért.

Beültem a padomba, és előszedtem a Dickens-könyvet, amit a könyvtárból kölcsönöztem ki.

– Megnézted a videókat? – hajolt le hirtelen elém Virág. Teljesen ledöbbentett, először is azért, mert megijesztett, észre sem vettem, hogy már megjött, másodszor meg, máshogy nézett ki. A haja nem lógott a szemébe, hanem oldalt választotta el, hátul kicsit feltupírozta, az egyébként előrelógó tincseket pedig egy hatalmas, pink-fekete kockás csattal oldalra rögzítette.

– Szia – köszöntem mosolyogva. – Más a hajad!

– Igen, amikor jókedvem van, akkor oldalra csatolom, ha rosszkedvem van, akkor a szemembe fésülöm. De nézd! Csodálatos idő van! – kapta a szája elé a kezét, és ábrándozva meredt ki az ablakon.

Nem is tudom. Az elmúlt napokban, sőt hetekben is ilyen idő volt, úgyhogy szerintem Virág hangulatához legkevésbé az időjárásnak van köze.

– Na, szóval, megnézted a videókat?

– Igen, köszi.

– Na és?

Olyan buta mosollyal várta a véleményem, hogy egy pillanatig haboztam. Eddig a szemébe fésült hajától nem láthattam, hogy sötét haja és szeme mennyire elüt a sápadt bőrétől. Ráadásul olyan nagyra nyílt szemekkel nézett rám, hogy hasonlított egy mangafigurára.

– Nem rosszak.

– Ugye? Láttad, Pete Wentz hogy néz ki? Most már tudod, ki ő? –Igen, azt hiszem – bólogattam. Próbáltam visszaemlékezni, hogy a sok ugyanolyan hajú és karakterű zenész közül melyik lehetett az az egy, aki ennyire különleges. Nem rémlett.

– Nincs nálatok egy telefontöltő? – lépett hozzánk Dave, aki a fülébe dugott szerkezettel beszélt. Mindketten megráztuk a fejünket, Virág természetes, „sajnos nem tudok segíteni” mozdulattal, én meg inkább „suliban miért lenne nálam telefontöltő?” fejcsóválással.

– Mindegy – legyintett Dávid, és már szólt is a készülékbe. –Apu, most lemerülök, dobd be a portára a töltőm, a következő szünetben lemegyek érte.

Először azt hittem, viccel, ezért elmosolyodtam. De nem viccelt, komolyan mondta, úgyhogy egy idő után a mosoly helyett értetlen arckifejezés ült ki a fejemre.

A szünet utolsó perceiben váltottam pár szót Jacques-kal franciául, akinek a tarkóját harmadik napja néztem, de megszólalni még nem hallottam. Rögtön egy bókkal kezdte, megdicsérte a kifogástalan (ő mondta!!!!) kiejtésemet. Aztán, mivel annyira örült, hogy valaki beszélget vele, rögtön el is mesélte, hogy az apukája itt kapott munkát, jött vele Jacques is, és mert a Szent Johannába kizárólag francia nyelven folyt a felvételi, felvették. Az már más kérdés, hogy magyarul nem nagyon tud. Ezen nevettünk. És így bővül folyamatosan osztálytársaim listája, akikkel már váltottam szót. Hajrá.

Az első óra nyelvtan volt Kardos tanár úrral, végig írtunk, és mondatokat elemeztünk. A következő órában kezdődött a vonulás. Összesen négy tárgy van, amit nem a saját termünkben tanulunk, a kémia, ami a laborban van a földszinten, az infó, szintén a földszinten, a tesi, át az udvaron a tornaterembe, és az angol, ami a nyelvi előadóban, a könyvtár mellett. A kémiával kezdtünk.

A laborba lépve már begörcsölt a gyomrom, a kémia az egyik ősi ellenségem. Összesen három padsor, soronként két, hagyományos, szóval kétszemélyes paddal. Ösztönösen az utolsóba ültem, de kár volt. Amikor a tanár a labor egyik ajtaján – nem a bejáratin, hanem a tanári asztal mögötti ajtón át – belépett, rögtön véget is ért a padtársas móka. Mellém egyébként Virág ült, de maximum két percre.

– Rendben – kezdett bele azonnal Gondos tanárnő, és felnyitotta a naplót. Először mindenki értetlenül összenézett: az nem lehet, hogy rögtön felelünk. Ráadásul annyira frusztrált a labor falain virító képletek és periódusos rendszerek táblázata, hogy legszívesebben kirohantam volna a teremből. A kémiaóra kicsit stresszel. Kicsit. – Na, most mindenki feláll. – közölte Gondos, és fél kezével megigazgatta élénkvörös, egybeálló haját. Úgy tűnt, mintha lenne rajta egy láthatatlan búra, ami ennyire összetartja. Természetesen egy emberként pattantunk fel, és a padok mellett várakoztunk. Az egész osztály.

– Itt nem ülnek a barátok együtt, bátrabbak elöl, lármásak hátul! – közölte, és vadul lapozgatta a naplót. – Párban mondom a neveket, aztán leültök. Az ülésrend nem változik. Rajta! Antai-Kelemen és Bencze…

Virág tanácstalanul körbenézett, majd szomorúan előreballagott a legelső padhoz, és beült. A tanárnő rá se hederített, folytatta a névsor szerinti párba sorolást.

– Bernáth és Chatelain.

Szegény Jacques először nem értette, mi van, aztán a nevét hallva Andris után ment, és leültek.

– Felmayer és Haraszti! Szaporán, üljetek le! Nagy és Neményi, Pósa és Rentai, Szatmáry és Zsidák.

Mindenkinek meglett a helye. Beültem Ricsi mellé, és az asztalon összekulcsolt kezekkel vártam, hogy mi fog történni. Mögöttem Kinga dühöngött, amiért ő elöl akart ülni, mellettem, a másik padban Arnold nyitotta ki a pad alatt a könyvét, és olvasni kezdett.

Gondos igazán keménynek bizonyult, rekordidő alatt lezavarta az új ülésrendet, és már bele is kezdett volna, de Virág szomorúan álldogált a padja mellett.

– Mi az? – kérdezte Gondos ijesztően közelről.

– Nekem nincs padtársam.

– Hogyhogy nincs?

– Hiányzik – vonta meg a vállát szomorúan Virág.

– De egyszer visszajön, nem? Vagy netalán nem? Hm? Mi? –förmedt rá Gondos. Virág rémülten visszaült a székére, és óra végéig meg sem nyikkant.

Próbáltam figyelmesen jegyzetelni, de közben félszemmel Ricsit lestem, aki a fingerboarddal szórakozott egész órán, sőt a ki-csöngetés előtt elvette a tolltartómat, és akadálypályának használta a kis gördeszkájához. Ahogy így hátulról elnéztem a többieket, szinte mindenki elfoglalta magát, Gondos pedig, mintha csak nem venné észre, hogy ki nem figyel rá, megállás nélkül diktált. Én jegyzeteltem. Becsülettel. Tényleg.

Kémia után átmentünk angolra, a nyelvi előadóba. Három hosszú padsor, amiben négy hely van, mindegyik helyen egy méretes fülhallgató, ami a tanári asztalon lévő lejátszóval van összekötve. Ebben az előadóban már nem volt ülésrend, úgyhogy természetesen a „kemény mag” bevágta magát az utolsó padsorba. Zsolti, Dávid és Ricsi beültek leghátra, foglalva a helyet az egész héten hiányzó Antai-Kelemen Ádámnak (Corteznek). Eléjük ült Arnold, mellé én, mellém Virág, Virág mellé pedig Jacques. A legelső padsorba került szegény Andris és Robi, akiknek nem maradt hely hátrébb, Kinga, aki bár elsőnek ért az előadóba, szándékosan oda akart ülni, és Gábor.

Mindenki a padtársával beszélgetett, én a szünet utolsó perceiben előszedtem a szendvicsem, és megnéztem, mi van benne. Nem láttam attól a tubus majonéztől, amit anyu belerakott nekem.

– Kérsz egy szendvicset? – ajánlottam fel Virágnak az egyiket.

– Köszi. Anyukád csinálta?

– Igen.

– Milyen kedves! Ha ilyen szeretettel csinálta, akkor biztos nagyon finom – magyarázta kicsit szipogva. Arnold (bár ez nem jellemző rá) letette a könyvét, és előrehajolva, hogy lásson tőlem, összevont szemöldökkel nézett Virágra. Igazából mindketten furán néztük, mert még soha nem láttam, hogy valakit meghat egy majonézes szendvics.

– Jól vagy? – kérdeztem, de hülyén éreztem magam. A következő pillanatban Virág letörölte a könnyeit, és nevetgélni kezdett. Arnolddal egymásra néztünk.

– Mi baja?

– Passz – ráztam meg a fejem.

– Bocsánat, csak ez olyan szép.

– A szendvics? – szólt közbe Arnold.

– Nem, a gesztus – szipogta.

– Virág, jártál már pszichológusnál? – kérdezte Arnold. – Igen, amikor nem beszéltem három hónapig – válaszolta.

Arnold pislogás nélkül meredt rá, végül úgy döntött, hogy nem akar bővebben tudni semmiről, és felnyitotta a könyvét.

Még Virágot vigasztaltam, amikor becsöngettek. Bár már nem tűnt szomorúnak, azért féltem, hogy egy pillanat alatt összezavarodhat megint. Virág kicsit megdöbbentő. És megette a szendvicset. Ez még megdöbbentőbb.

Az angoltanár, Henry O’Realy egy középkorú férfi, barna, stoppolt könyökű zakóban. Kedves arca van, meg szerintem vicces is. Kár, hogy egy szavát sem értem. Ott elakadtunk, hogy bejött, köszönt, és kérte, nyissuk ki a könyvünket. A jelen lévő tizenegyből csak ketten tanultak angolt, Arnold és Jacques (plusz Cortez, mint megtudtam). Mivel Arnold nem akart segíteni, mert éppen olyanja volt, Jacques fordított nekünk, mert a tanár csak angolul beszél. Igen ám, de Jacques meg magyarul nem nagyon, ezért angolról franciára fordította, a franciát meg már végre le tudtuk fordítani, és akkor így kicsit bonyolultan, de kinyitottuk a könyvünket. Érdekes óra volt.

A tesi még érdekesebb. A kémia után ettől tartottam a legjobban. A két kilencedikes osztály összevonva tornázik, külön a lányok, külön a fiúk. Az udvaron keresztül mentünk az öltözőkbe, Kinga a másik osztály lánytagjaival, mi meg Virággal mögöttük.

A suli udvara szép és nagy, az épület mellett végig boltíves árkád húzódik, ami, mondjuk, eső esetén jól jön. Az a-s lányok nem túl szimpik. Igazából Kinga nagyon közéjük való lenne, csoda, hogy nem oda került. Mivel egy öltözőben öltözünk, végig hallottuk a beszélgetésüket. Leginkább Kinga beszélt, különböző sztorikat adott elő a lovaglásról. Én csendben átvettem az egyentornaruhát (kék melegítőnadrág, az oldalán fehér csíkkal, kék póló, rajta a Szent Johanna lógója). Átfésültem a hajam, és szoros copfba kötöttem, miközben Virág totál szerencsétlenül ácsorgott mellettem.

– Túl nagy rám!

Jogos észrevétel, Virág háromszor hajtott a nadrág alján, és így is taposott rajta. Csak pár centivel alacsonyabb nálam, úgyhogy ő rossz méretet kapott.

– Nem tudod jobban felhajtani? – kérdeztem, és lehajoltam, hogy segítsek neki.

– Mi bemelegítünk, ti varrjatok nyugodtan – szólt hozzánk Kinga, és beszólása osztatlan sikert aratott, az A-s lányok eléggé vihogtak. Felálltam és Virággal együtt utánuk néztem. Most már bizonyos. Kirekesztettek minket.

A tesióra rémes volt. A fiúk tanára sokkal jobb fejnek tűnik, ők egész órán focizhattak az udvaron, mi pedig iskolakört futottunk. Vagy hatvanat. Szép kezdés. Minden álmom volt a lejtős, dombos területen rohangálni huszonhét fokban. Kinga viszont bebizonyította, hogy valóban sportolóalkat, már ami a kitartást illeti, mivel leginkább csak elrohanni láttam magam mellett, meg ahogy az egyenbaseballsapka hátulján áthúzott copfja ellobog előttem. Mi Virággal kicsit lassabb tempóban futottunk – amit mások gyaloglásnak hívnak –, és a tesitanárnő (Korponay Andrea, atlétatermetű, sokat sípoló és üvöltöző) meg is jegyezte, hogy ezt nevezzük mi futásnak? Hát, nem ő a kedvenc tanárom. Viszont a Szent Johanna tesiterme őrülten klassz. Ez az épület teljesen külön van a sulitól, az udvar másik oldalán, kicsit alacsonyabban a dombos környék miatt. J A bejárat mögötti folyosóról az öltözők és a tanári szoba nyílik, meg egy nagy, kétszárnyú ajtó, ami a terembe vezet. A tesiteremben pedig a megszokott bordásfalak meg kötelek helyett két oldalon (akár egy sportarénában) lelátó van! Tisztára, mint egy amerikai filmben.

Óra végén az öltözőben igyekeztünk hamarabb elkészülni, mint Kinga és az a-s lányok, úgyhogy ott is hagytuk őket. Az árkádok alatt gyalogoltunk vissza a suli épülete felé, amikor utánunk szóltak.

– Renáta, Virág! Valaki elhagyta az esőkabátját! – szaladt felénk Kinga.

– Köszi, az enyém – vettem át.

– Igazad van. Ennél naposabb idő már nem is lehetne – tolta le a homlokáról a szemére a menő napszemüvegét, és a felhőtlen égbolt felé meredt.

– Még jól fog jönni – vontam meg a vállam. Na és? Egy meteorológus is tévedhet.

De nem tévedett. A hatodik óra közepén – francia kultúra Monsieur Durand-nal – beborult az ég, és mire kicsengettek, szakadni kezdett az eső.

Folyamatosan vigyorogva vettem fel az esőkabátom, az osztály nagy része kérdőn nézett rám, kivéve Dávidot, aki telefonon utasította az apukáját, hogy jöjjön közvetlenül a suli elé, nehogy a kisfiacskája megázzon.

Még a suliboxoknál pakolásztunk, megvártam, hogy Virág felvegye a szekrényében tárolt szürke kapucnis pulcsiját, aztán elindultunk. Az épület előtt, közvetlenül a bejárati ajtónál – ahová nem esett be az eső – Kinga ácsorgott, maga előtt összefont karokkal, és folyamatosan az eget nézte. A napszemüvege ezúttal a feje búbjára volt tolva.

– Szia – köszöntem el tőle.

– Sziasztok – biccentett. Tettünk pár lépést, az esőkabátom kapucniján kopogott az eső, amikor visszafordultam.

– A szüleidre vársz?

– Igen, anyura, edzésre visz – bólintott.

– Megvárjuk veled?

Kinga pár pillanatig hezitált, aztán nyílt az ajtó, és az a-s lányok jöttek ki, mind a négyen.

– Bent már kerestünk! Hol voltál? – kérdezgették.

Még elkaptam egy pillanatra Kinga tekintetét, aki majdnem mondott valamit, de az a-s lányok megzavarták, és jobb ez így. Talán kérte volna, hogy várjunk vele, talán nem. Sose derül ki. Mindenesetre mi hátat fordítottunk és elindultunk. Abban a pillanatban egy sötétített ablakú fekete autó gurult közvetlenül a lépcső elé, az anyósülés felőli ablak lehúzódott, és a volánnál megpillantottunk egy headsettel beszélő férfit.

– Rendben, jöhetsz – szólt a férfi a szerkezetbe. – Vigyáztam! – rohant át köztünk Dave, és rekordgyorsasággal bepattant az autóba.

Virág világosszürke pulcsiján egyre több és egyre nagyobb sötét folt képződött, a fejemre húzott esőkabáton kopogott az eső, miközben a dombon felfelé gyalogolva az út szélén lefelé folyó esővizet bámultuk.

– Ricsit hogyhogy nem felvették, hanem átvették a Szent Johannába? – kérdeztem. Virág kicsit megigazította a kapucniját, hogy kilásson alóla. A homlokára tapadt vizes tincseket igazgatva válaszolt.

– Nyelvi előkészítős osztályba járt tavaly, de el kellett jönnie abból a suliból, és csak úgy vették át, ha újrajárja a kilencediket.

– Ó! Akkor ő idősebb egy évvel, ugye?

– Aha. Ő és Cortez, mindketten a tizenötöt töltik.

– Cortez is?

Igen, Cortez is. Virág elmesélte Cortez sztoriját. Szóval Cortez szülei diplomaták, és a múlt évben kint élt velük Amerikában, de nem jött össze a dolog, mert a szülei túl sokat voltak távol, így inkább visszaköltözött a nagyszüleihez, ahol azelőtt is lakott. Virág is igen lelkesen mesélt róla, úgyhogy már kezdett kicsit elegem lenni a témából, nem hiszem, hogy egy gólyatábor alatt annyira meg lehet kedvelni valakit, hogy utána egy egész osztály siránkozzon, amiért hiányzik egy hetet. Ez hülyeség.

Virágtól megint a kapunkban köszöntem el, ő továbbment, én meg be.

Anyu és apu még nem értek haza, úgyhogy először megcsináltam a leckéimet, aztán, mivel ezen hamar túl lettem, neteztem egy kicsit. A közösségi portálon bóklásztam „teljesen véletlenül”, ahol megint bejelöltek hatan, Zsolti, Dave, Jacques, Robi, Andris és Gábor. Ez azért is érdekes, mert Gáborral még egy szót sem váltottam, de biztos látott Arnold ismerősei között. Vagy ilyesmi. Ha már ott voltam, megnéztem Ricsi adatlapját (aki, ugye, nem jelölt be) meg a képeit. Egy csomó kép gördeszkáról meg valami együttesről, ezen kívül egy darab kép róla, amiből semmi nem látszik, mert elmosódott felvétel egy deszkáról történő leugrásról. Gyorsan beütöttem az ismerősei közti keresésbe a „Cortez” nevet. Természetesen ilyen becenévre csak egy találatot adott ki. Kép az nincs, viszont az összes osztálytársunk az ismerőse. Mindenki. Akkor tényleg kedvelik. Pedig csak gólyatáborban voltak. Én már három napja odajárok, és még mindig nem jelölt be mindenki. Mindegy.

Apu későn ért haza, ezért kilenc óra körül vacsoráztunk (töltött paprikaL), utána pedig anyunak segítettem elrámolni a konyhában. Vagyis inkább néztem, ahogy elpakol, én pedig a konyhapulton ültem.

– Anyu, szeretnék mondani valamit – kezdtem némi töprengés után. Anyu, aki lehajolva rámolt a konyhaszekrénybe, egy pillanat alatt felegyenesedett, és lesápadva meredt rám.

– Lógtál az iskolából?

– Dehogy! – vágtam rá a fejemet rázva.

– Rossz társaságba keveredtél? Te jó ég, megzsaroltak?

– Anya! – vágtam közbe élesen, mielőtt még egyre rosszabbra gondolna. – Anyu, csak azt akartam mondani, hogy nem szeretem a majonézt!

– Ó! – tette a szívére a kezét megkönnyebbülten. – Jó, akkor nem teszek az uzsonnádba. – bólogatott.

A szüleimnek igazán nem tesz jót, hogy mindenféle „útmutató kamaszokhoz” szakkönyvet tanulmányoznak, egyszerűen minden mozdulatomra és kijelentésemre úgy figyelnek, mintha bármelyik pillanatban elkezdhetnék „lázadni”, amikor is majd nem bírnak velem.

Suli: 5/3 – a társaság egyre jobb, a tanárok egyre szigorúbbak.

Elmaradt az infóóra: 5/5 – helyette osztályfőnökit tartottunk.

Charles Dickens: 5/5 – a kedvenc íróm, tényleg. J

Fáradtság: 5/1 – mindjárt leragad a szemem.

Virág újabb e-mailje tizenkét videóklippel: 5/2 – nekem ezek a zenék nem tetszenek. L