A fogadóóra megtette a hatását!
Komolyan. Először Virág érkezett a házunkhoz úgy, mintha kísértetet látott
volna. A haja hátul sokkal erősebben volt feltupírozva, és olyannyira a szemébe
fésülte, hogy ezúttal tényleg nem látott.
– Pech – kezdte köszönés nélkül,
és beült hátra a kocsiba. Apu előtt nem beszéltünk többet, úgyhogy csendben
utaztunk, csak amikor kiszálltunk, akkor kezdtünk rá, de totál egyszerre.
Én fújtam a magamét Vladár miatt,
Virág pedig a saját szerencsétlenségét, merthogy az anyukája és apukája is
elment a fogadóórára, Gazdag mindkettővel közölte, hogy Virág hülye matekból és
bukásra áll, plusz Gondos beszámolt a kémiajegyeiről is.
Teljesen ki volt akadva, és jobban
befordult, mint valaha. Ja, és ha ez még nem lenne elég, a szülei összevesztek,
egymást okolták, úgyhogy állítólag zengett tőlük a suli.
– Gondolj bele. Anyu ordított
apuval, hogy tőle örököltem a selejtes génjeimet, apu kiabált, hogy selejtes
génjei anyunak vannak, úgyhogy a portás csitította le őket. De gáz! – hadarta,
miközben a bejárat felé lépkedtünk. A szokásos négyes a lépcső alján ült, most
viszont nem voltak vidámak, sőt, a szokásos szívatás is elmaradt. Totál le
voltak törve.
– Sziasztok – köszöntem, mire
bágyadtan ránk néztek. –Fogadóóra? – kérdezte Virág, még egy adag hajat fésülve
a szemébe.
– Ne is mondd! – rázta a
fejét Zsolti. – Totál kiakadtak, Barka belázította a szüleimet, úgyhogy lőttek
a PS-rangadóknak. Amíg végig nem nyálazom a történelmet. Szívás. Meg kell
néznem a 300-at, hogy legyen valami fogalmam Spártáról – magyarázta.
– Ja, nekem is – értett egyet
Dave. – És ha ez még nem lenne elég, az az átkozott Kardos…
– Nekem mondod? – emelte fel
a fejét Cortez. Érdekelt, amit mond, de azért nem tudtam figyelmen kívül
hagyni, hogy milyen végtelenül jól áll Corteznek, ha gondban van. Wow. – Bocs,
Reni, de a korrepetálások maradnak egy ideig – tárta szét a kezét.
Ezért bocsánatot kérni? Ez
megőrült? Én köszönöm, hogy ilyen sötét irodalomból!
– Oké, nem gond – vontam meg
a vállam tettetett hanyagsággal, miközben szinte kiugrottam a bőrömből.
– Mindannyian megszívtuk – jelentette
ki Dave nagy bölcsen, majd elkapta a röhögés. – De nem annyira, mint Ricsi.
A kijelentése osztatlan sikert
aratott, Cortez, Zsolti és Dávid megállás nélkül nevettek, Ricsi pedig idegesen
fogta a fejét.
– Mi az? – kérdezte Virág.
– Hagyjátok már abba, ez nem
vicces! Halljátok? – kiáltotta Ricsi, aztán inkább felénk fordult. – Gondos…
– Mi van vele? Jó vagy
kémiából, vagyis a jegyeid alapján – ráztam a fejem értetlenül.
– Pont ez az! Pontosan ez a
baj! Gondos versenyre küld! –hadarta, a többiek pedig még jobban röhögni
kezdtek.
– Mi? – hőköltem hátra. Na
ne!
– Komolyan mondom!
Kémiaversenyre küld! Ez nem igaz! Még a vegyjeleket se tudom!
Akármennyire sajnálom Ricsit, ezen
én is elmosolyodtam.
– Lám lám – lépett hozzánk
Kinga. – így jár, aki csal.
– Na jó, most nincs szükségem
a stréber okoskodásodra.
– Én megmondtam – vigyorgott
önelégülten.
– Fejezd már be! Van elég
bajom nélküled is! A szüleim azt hiszik, zseni vagyok!
– Majd a verseny után
biztosítod őket arról, hogy nem.
– Kinga, szerintem most
tényleg nincs szükség arra, hogy kioktass minket – ráztam meg a fejem, ugyanis
kialakult a lincshangulat.
– Renáta, miért is állsz itt
a bukásesélyesekkel? Így akarsz bevágódni, hogy sajnálatodat fejezed ki,
miközben téged egyáltalán nem érint az ő bajuk?
– Igenis érint! – szóltam
közbe dühösen. Egyébként jó tudni, hogy Kinga újra a régi.
– Ó! – kapta a kezét a szája
elé. – Ó, tényleg! Rajz!
– Nézd, van, ami nem megy, és
nem lehet megtanulni. Majd kijavítom valahogy – közöltem.
– Ennyire béna nem lehetsz!
Rajzból bukásra állni?
– Kösz az együttérzést, most
már mehetsz is – küldte el Zsolti.
– Hozzád meg ki szólt? – húzta
össze a szemét Kinga, és kihúzott háttal beviharzott az épületbe.
Első óra irodalom, úgyhogy a
szünetben mindenki, de mindenki Kardost szidta. Az osztályban repkedtek a
különféle jelzők, úgy tűnik, a tegnapi fogadóórán Kardos osztotta a legjobban a
szülőket. Komolyan, még az előttem ülő Jacques is elmormolt pár helyes francia
káromkodást, amiért Kardos kritikán alulinak minősítette a nyelvtantudását.
Mármint a magyar nyelvtant. A szülők pedig leleményesnek bizonyultak, majdnem
mindenki kapott valami megvonást vagy büntetést a tegnapi fogadó után,
legtöbben korrepetálásra kényszerültek, emellett állati divatos a netkorlátozás
és a különböző játékok megvonása. Robi és Andris dühödten mesélték, hogy nem
elég, hogy nem játszhatnak WoW-ot, de a LFS-től is eltiltották őket.
Bármennyire szeretném, nem tudtam együtt érezni velük, ugyanis fogalmam sincs,
hogy miről van szó.
Arnold a szokottnál korábban
érkezett, vagyis tőle szokatlanul, a csengetésre. Ez meglepett. Ahogy
beviharzott a terembe, egyenesen hozzám lépett.
– Na jó! Mindent
megpróbáltam, hogy a lehető legbénább, legnyomorultabb, legszánalmasabb képet
készítsem, és ez még így is jobb lett, mint amit te valaha rajzolni tudnál, de
jó esélyünk van rá, hogy ne bukjunk le – közölte, és elém tett egy rajzlapot.
– Mi? – kérdeztem a papírra
meredve. Tele volt radírozással, javítással, áthúzással, és valóban, egy nagyon
csúnya erdő volt a rajzon, körülbelül hatévesek pingálnak ilyen fákat. Rögtön
megértettem, hogy mi ez, és mosolyogva felnéztem Arnoldra. – De rendes vagy!
– Jó, ne ess túlzásba, csak
segíteni próbálok – vonta meg a vállát, miközben felült az asztalomra, és
kihúzta maga alól a könyvemet, amire természetesen ráült.
– És az elveid? – kérdeztem,
mert Arnold soha senkinek nem segít. Tökéletesen tisztán kifejtette, hogy
mindenki oldja meg a maga baját. Erre készít nekem egy tőle igazán távol álló,
borzalmasan béna rajzot, csak hogy segíthessen. De kedves!
– Az elveim némiképp
módosultak, a te eseted egészen más, egyszerűen ellenzem, hogy elcsússz egy
olyan tárgyon, amihez nincs érzéked. Ez esetben Vladár igazságtalan, túlontúl
komolyan veszi magát. És a tárgyát is – felelte. Nem kérdés, igazi barát.
– Figyelj, őrülten jólesik,
és tényleg, le a kalappal, ilyen ronda rajzot még nem láttam, de – emeltem fel
a táskám –, de hoztam a sajátom, így legalább nem bukunk le. Már csak az kéne,
hogy Vladár rád is berágjon – nyújtottam felé a rajzlapom. Arnold hosszasan
nézte, végül széttárta a karját.
– Ez mi?
– Ja, várj, mondom – hajoltam
a lapom fölé. – Ez itt a nap, ez pedig egy tó…
– Tó? Ez a körzővel rajzolt
szabályos halmaz?
– Nem halmaz! Tó! – erősködtem.
Miután jól megnézte a rajzom,
elismerően bólintott.
– Tudod, mindent beleadtam,
hogy igazán rossz rajzot készítsek neked, de hiába. Ez mindent visz. Add be
ezt, rögtön tudni fogja, hogy a tiéd – ugrott le az asztalomról.
– Oké – fordultam utána. – És
még egyszer, köszi!
Abban a pillanatban Ricsi kapta
fel a padomról a lapot, és összeráncolt szemöldökkel nézte.
– Ez megint engem ábrázol?
– Az egy tó! – ismételtem
unottan, és inkább kikaptam a kezéből a lapot. Jobb a békesség.
Kardos indulatosan érkezett órára,
ettől mindenki elhallgatott.
– A tegnapi fogadóóra,
remélem, ráébresztett benneteket arra, hogy komoly bukások vannak kilátásban. A
témát lezárva még megjegyezném, aki januárban kezd el hajtani, ne számítson
semmi jóra, úgyhogy javasolnám, szedjétek össze magatokat, mert a decemberig
elért átlagok sokkal jobbak már nem lesznek. Ezt garantálom! Szöveggyűjtemény!
Mindenki egyszerre nyitotta ki a
könyvet, csak a lapok sistergése hallatszott. Az egész óra néma csendben telt,
a csengő úgy hasított a levegőbe, hogy a legtöbben összerezzentek tőle.
– Reni! – intett Kardos az
óra végén, amikor a többiek szinte kimenekültek a teremből.
– Igen?
– Édesanyádnak említettem az
irodalmi és műveltségi versenyt. Szeretném veled is átbeszélni.
– Igen, anyu mondta, csak még
nem tértünk rá, egyelőre a rajzot kell kijavítanom, arra koncentrálok – vontam
meg a vállam. Olyasmi történt, ami ritkán. Kardos halványan elmosolyodott.
Ijesztő volt, ahogy a vigyortól a bőre rásimult a csontos arcára.
– Hallottam róla – komorodott
el újra. – Ha gondolod, válthatok pár szót az érdekedben Vladár tanár úrral…
– Nagyon köszönöm, de inkább
megoldom egyedül. Haller osztályfőnök úr már próbált segíteni, és nem alakult
túl jól – vontam meg a vállam. Kardos bólintott, majd kiviharzott a teremből.
Az ebédszünetben Virággal együtt
lementünk a tanáriba. Vladár az asztalánál ült, és amikor meglátta Virágot,
felcsillant a szeme. Amikor meg engem, akkor szikrát szórt. Először
természetesen Virág képeit vette el, egytől egyig átnézte őket, talán túlontúl
részletesen is, csak hogy húzza az időt.
– Ezek fantasztikusak!
Őstehetség vagy! – bólogatott büszkén. Mondjuk, nem túlzott. Virág képei egész
egyszerűen lenyűgözők. Teljesen elkapta a halloween hangulatát, volt köztük
manga stílusú, meg volt komolyabb témájú kép is.
– Köszönöm – vigyorgott Virág
a sarkán egyensúlyozva, így billegve előre-hátra.
– Renáta? – váltott sokkal
komolyabb hangsúlyra Vladár.
– Tanár úr, otthon
elkészítettem az álomképet, amit a múlt órán kellett volna.
– Nocsak, azóta talán
álmodtál valamit?
– Nem, csak a fantáziámra bíztam
– feleltem, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni a cinikus, kötekedő stílusát.
– Akkor lássuk.
Vladár a tollával kopogtatott az
asztalon, miközben a rajzomat bámulta. Jó, tény, hogy nagyon béna rajz, pedig
beleadtam mindent. Talán csak Virág rajzai után sokkoló ennyire.
– Nos, tekintettel arra, hogy
felajánlottam a javítási lehetőséget, amivel a jelek szerint élni kívántál – bármilyen
furcsán oldottad meg a feladatot –, és mivel ezúttal hajlandó voltál minimális
erőfeszítést tenni, kettes. Megfelel? – vonta fel a fél szemöldökét.
– Igen, köszönöm – bólogattam
szomorúan. Nem azért voltam szomorú, mert csak kettes. Hanem mert milyen áron?
Ha mondanám, se hinné el, hogy az egész tegnap estét ezzel töltöttem.
Tehetségesen béna vagyok, ez van!
– Átjavítom a naplóban,
mehettek a szünetre – köszönt el tőlünk.
Mikor becsuktuk az ajtót magunk
mögött, hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem.
– Látod, nem is ment olyan
rosszul – vigasztalt Virág.
– Ahogy vesszük.
A büfénél sorba állva elemeztük a „Reni
kontra Vladár” sztori újabb epizódját, aztán vettünk két brióst, egy narancslét
és egy forró teát Virágnak, mert még néha köhög. Arnold az udvaron várt minket.
– Kettes – bólogattam.
– A te esetedben már ez is több,
mint amire számítottam. Mit szólt?
– Hát, nem sokat – ráztam a
fejem csalódottan.
A sulirádióban elhalkult a zene,
és a stúdiós hangja szólalt meg.
– A következő szám Pósa
Richárdnak, becenevén kis Einsteinnek szól, ezzel kívánunk sok sikert a
kémiaversenyhez!
A rádió hangszóróiból felcsendült
egy Green Day-szám, miközben
az árkádok alatt álló Ricsi Dáviddal és Zsoltival kezdett kiabálni.
– Ez nem vicces, hanem rém
ciki! – magyarázta, miközben az udvaron mindenki őket figyelte.
– Felmayer! – kiáltotta
Arnold a fejét rázva. Dávid kérdőn felénk fordult. – Einstein fizikus volt, te
szerencsétlen!
Az udvaron kitört a röhögés, még
Ricsi is önelégülten vigyorgott, Dave pedig eszméletlenül beégett. Szegény. J
– Na és? Kémia, fizika,
ugyanaz – erősködött, de senki nem figyelt rá, csak nevettek.
Otthon megírtam a leckémet, aztán
mivel már nem csak Virágnak és nekem volt gépkorlátozásom, hanem szinte
mindenkinek, be se kapcsoltam a notebookom.
Inkább levettem a polcomról
Gárdonyi Ida regénye című könyvét, és belekezdtem. Hihetetlen, hogy
milyen sok idő marad, ha nem töltök annyi időt a számítógép előtt, ma még azt
az egy órát is megéreztem, amit kihagytam. Helyette inkább segítettem a
vacsorában, ami így egészen jól sikerült. Tényleg, kétszer is ettem belőle.
Anyu teljesen odavolt.
Vladár: 5/1 – lehet, hogy kettest
adott, de megalázó volt. L
Virág rajzai: 5/5 – hihetetlenül
jók.
Ida regénye. 5/5 – csoda,
hogy eddig nem olvastam, tetszik!
Esti BL-nézés apuval: 5/5 – már
tanulom a foci szabályait, komolyan, unom, hogy Cortezék állandóan erről
beszélnek, és nem értek belőle semmit. J
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése