December 9., kedd

Anyunak reggel korán kellett elmennie, úgyhogy Virággal gyalog mentünk suliba. A lépcső előtt Zsolti, Cortez és Ricsi ácsorogtak.

– Reni, Virág… – kezdte Zsolti.

– Nem tudunk semmiről – feleltem köszönés nélkül, mire mindenki felnevetett.

– Akkor jó.

Dave apukájának a kocsija megállt mellettünk, Dave dühösen pattant ki.

– Ki volt? – kérdezte, a fejét folyamatosan kapkodva köztünk.

– Miről van szó? – ásította Virág.

– Ki állította be a telefonomon háttérképnek Mádayt? Reggel frászt kaptam, amikor észrevettem. Zsolti, te játszottál tegnap utolsó órán a telefonommal!

Amikor elővette, hogy megmutassa, mitől gőzölt be, automatikusan elröhögtük magunkat. Az ig. helyettes mint háttérkép? Igazán rémisztő lehetett.

– Ez nem vicces! És ha sokkot kapok? – rázta a fejét értetlenül, mi pedig még jobban nevettünk. – Átküldjem valakinek?

– Hogyne, már akartam kérni – rázkódott a nevetéstől Ricsi.

– Nekem biztos ne, az én háttérképem megváltoztathatatlan – szólt Virág.

– Hogy érted? Olyan nincs, hogy nem lehet megváltoztatni.

– Meg lehet, de nem akarom. Nézd csak meg! – kapta ki Virág a zsebéből a mobilját, és Dave arcába nyomta.

– Ki ez a lány?

– Ő nem lány! Ő a szépséges Pete Wentz! – kérte vissza a készüléket sértetten.

– Ó, az más. A szépséges Pete Wentz – utánozta gúnyos, elvékonyított hangon Ricsi, mire mindenkiből kitört a nevetés.

– Miért, a tiétek jobb? – rángatta a vállát sértetten Virág. Több se kellett a fiúknak, egymás után előszedték a mobilokat.

Cortez háttere egy gördeszkás kép, Ricsié valami albumborító, Dave telefonján most Máday volt, de eredetileg a mobiltelefonja képe a mobilháttere is (ez bizarr, nem?), Zsolti háttere pedig egy lány.

– Ez ki? – csodálkoztam, mire a fiúktól kaptam egy olyan „húúú” nézést, amiből arra következtettem, ciki, hogy nem tudom.

– Ő? Ő egy istennő! – közölte Zsolti, mintha ebből könnyebben rájönnék.

Kinga fehér csizmában, barna kordszoknyában és fehér kabátban lépett hozzánk, majd kivette a kezemből Zsolti mobilját.

– Kitől kell elájulni? – nézte összehúzott szemekkel a készülék hátterét.

– Bemutatom Lana Langet a Smallville-ből Ja, egyébként a jövendőbeli barátnőm – közölte Zsolti természetes arckifejezéssel.

– További szép álmokat – vigyorgott gúnyosan Kinga, és visszaadta a mobilt.

– Na miért, a te háttered ki? Vilmos herceg? – röhögött fel Zsolti.

– Nagyon tévedsz. Az egyetlen élőlény a földön, aki jelent számomra valamit – kapta elő a telefonját, és a kezében tartva körbemutatta.

– Egy ló – jelentette ki Dave, hunyorogva nézve a kis képet. Kinga gúnyosan körbemosolygott, majd eltette a mobilját.

– Minek van egy ló a telefonodban? Ennek semmi értelme – közölte Zsolti.

Itt következett egy kisebb vita arról, hogy a ló vagy Lana a Smallville-ből az értelmesebb háttérkép. Én mosolyogva figyeltem őket, aztán Cortez hirtelen felém fordult.

– Neked mi a háttered?

– Nekem? – kérdeztem vissza, a zsebembe dugott kezemben erősen megmarkolva a telefonom. Cortez bólintott, mire mindannyian kérdőn néztek. – Nekem semmi. Csak az alapbeállított háttér – közöltem elvörösödve. Ez azért elég ciki. Tényleg ennyire unalmas vagyok?

– Ne csináld már, azért csak vannak képek a telefonodban. –hitetlenkedett Dave olyan fejjel, mintha azt közöltem volna, nincs egyéniségem. Hát, végül is valami ilyesmiről van szó.

– Nincs.

– A számokhoz rendelt képek?

– Csak a szüleimé és Virágé – közöltem, és egyre kellemetlenebbül éreztem magam.

– Add csak ide – nyújtotta ki a kezét Dave.

Odaadtam a mobilom, amiről Dave szakértőket megszégyenítő hozzáértéssel megállapította, hogy mikori, milyen gyártmány, milyen széria, milyen memória, mennyi szabad hely és még egy csomó dolgot, amit én egyébként nem is tudtam róla.

– Ne csináld már! Egyetlen zene van rajta, az is Fall Out Boy?

– Virág tette rá, én nem igazán foglalkozom vele. Ez csak egy mobil – vontam meg a vállam. Közben a fiúk körbeállták a telómat, és mintha ez tök normális lenne, összevissza turkáltak benne.

– Reni! – tette Dave a vállamra a kezét. – A mobiltelefon az olyan, mint a tulajdonosa, csak kisebb, okosabb és nagyobb a memóriája.

– A magad nevében beszélj, ne általánosíts – vágott közbe Kinga.

– Jó, de érted, mit akarok mondani, nem? – kérdezte Dave.

Na, ezt megkaptam. Az üres mobilom azt jelenti, hogy én is üres vagyok? L Jaj.

Mindenesetre Dave felajánlotta, hogy átküld rá pár dolgot, én pedig csak a vállamat vonogatva bólintottam. Mit számít? Üres vagyok! L Ráadásul az irodalom utáni szünetben (Kardos rossz passzban volt, szó nélkül leadta az órai anyagot, a teremben egy pisszenés sem volt) az osztályban tovább folytatódott, a kinek mi van a mobilján téma. Kiderült, hogy tényleg mindenki szereti feltöltögetni meg beállítgatni a zenéket meg háttereket, komolyan, csak az én telefonom olyan üres, mintha most kaptam volna.

Meglepetésemre még Arnold mobilján is be van állítva háttér, igaz, csak egy sima fekete, de valamilyen szinten ez illik az egyéniségéhez.

Duplafrancián Monsieur Durand helyett az infótanár jött be, és közölte, hogy a franciatanár ma nincs, ezért ő helyettesít, az utsó óránk (francia kultúra) pedig elmarad.

– Foglaljátok el magatokat, amennyire lehet, csendben – mondta Tölgyessy, és Andris és Robi legnagyobb örömére megengedte, hogy bekapcsoljuk a tévét.

– Nem is tudtam, hogy itt bejön a kábeltévé – nézett a tanár összevont szemöldökkel a tévére. Robi vigyorogva leszedte a tévéhez szerelt kis dekódert, és megmutatta a tanárnak. Tölgyessy elismerően bólintott. – Találékony. Igazán találékony. De dugjátok el a szünetekben – bólintott. Ezért bírja mindenki az infótanárt ennyire. Fiatal, rugalmas és jó fej. Ráadásul értékeli a fiúk ötleteit. Mellesleg fogalmam sincs, hogy honnan szedték azt a kis szerkezetet vagy mi az egyáltalán, de működik.

Az elmaradt francián elfoglaltuk magunkat, Dave pedig elkérte a telefonomat, és hátravitte magával, ahol a többiekkel együtt összevissza nyomkodta. Az ebédszünetben kaptam vissza, amikor is az udvaron álltunk, és a hidegben forró csokival próbáltunk valamennyire felmelegedni.

– Na jó – lépett mellém Dave, és felemelte a mobilom. –Átküldtünk a telódra egy csomó képet, válassz nyugodtan hátteret – nyomkodta a gombokat. – Ha akarod, én is lehetek. Nézd meg ezt a képet rólam, nem rossz, mi?

Oké. Döbbenten néztem a mobilom, és komolyan nem értettem, hogy miért van a képgalériámban Dávidról egy olyan, „beállított” kép, amin úgy csinál, mintha telefonálna.

– Ez tényleg klassz, de miért van a telefonomban?

– Mert hozzárendeltem a számomhoz. Ha én hívlak, megjelenik a képem és a beállított csengőhangom is.

– Óriási – bólogattam.

– De ez nem minden. Mindenkivel megcsináltam. Nézd csak át, tele van képekkel meg zenékkel. Most már sokkal jobb. Mellesleg bővíteni kéne a memóriádat, a 2Gbyte-os Micro SD-t ajánlom, az neked elég is lenne…

– Fogalmam sincs, miről beszélsz, de köszönöm – vettem el a készülékem.

– Ha akarsz változtatni valamin, akkor csak szólj, és segítek – bólintott. Ez tényleg rendes dolog volt, általánosban az osztálytársaim maximum csúfoltak, ha valamihez nem értettem, most pedig azt tapasztalom, hogy előbb segítenek, mintsem eszükbe jutna kiröhögni.

Egyébként az, hogy nem nevetnek ki, tök jó dolog, de nem jelenti azt, hogy nem szívatnak. Ugyanis, miután rendesek voltak, és beállítgatták a hátteremet meg a zenéimet, rájöttek, hogy valószínűleg még egy ideig szokom majd a különféle csengőhangokat, úgyhogy törin folyamatosan hívogattak. Éppen Barka tanárnő diktált, amikor a néma csendben felüvöltött az I’ve got the power.

– Ki az? Kinek a mobilja?

Teljesen nyugodtan néztem körbe, majd Virág sziszegett, hogy az enyém. Kirántottam a táskámból a (nem lehalkított!!!) mobilt, és Zsolti képét láttam a kijelzőn. Riadtan lenyomtam, mire Barka megszidott. Gyorsan folytattam a körmölést, amikor megszólalt a Green Day – Basket case.

– Renáta, ne szóljak még egyszer! Ugye nem akarsz az igazgatóhelyetteshez menni?

– Elnézést, tanárnő, azonnal kikapcsolom – kapkodtam idegesen, és a kezembe vett készüléken Cortez képe villogott. (Gördeszkás kép, háromnegyedes gatyában és bő pólóban ül egy lépcsőn, a kezében tartva a deszkát. Wow, van képem róla! A mobilomban!) Féloldalasan hátrafordultam, és szúrós pillantással, de azért mosolyogva ráztam felé a fejem, hogy hagyja abba.

Próbáltam kikapcsolni a telefont, de miközben a gombokkal bajlódtam, újabb hívás érkezett. Ezúttal Ricsi, a pad alatt a kezében tartott telefonjáról hívott (valami skate zene üvöltött), mire Barka letette a krétát.

– Renáta, hozd ki a telefonod.

– Elnézést, tanárnő, de tényleg azt hittem, hogy le van halkítva – mentegetőztem, miközben felálltam és kitettem a telefonom a tanári asztalra.

– A házirend több pontban foglalkozik a mobiltelefon használatával, a többszöri felszólítás ellenére is használatban lévő mobiltelefont jeleznem kell az osztályfőnöködnek. Most pedig kapcsold ki, és hagyd itt.

Végre sikerült kikapcsolnom, úgyhogy lehajtott fejjel visszaballagtam a helyemre, de közben elfojtott mosollyal próbáltam komolyan „megbánó” arckifejezést magamra erőltetni. Nehezen ment.

– Teljesen megőrültetek? – kérdezte Kinga a szünetben, miközben Barka kiment a teremből. – Ezért igazgatóit is kaphatunk!

– Nyugi. Renit minden tanár szereti, neki nem lesz baja. Viszont ez vicces volt – röhögött Zsolti.

– Azt hiszem, elmehetnél egy „humortanfolyamra”, hogy ráébredj, mi vicces és mi nem. Mert, úgy látszik, enyhe fogalomzavarban szenvedsz.

– Te pedig elmehetnél egy „hogyan kell emberekkel viselkedni” tanfolyamra, mert a nyerítésedből egy szót sem értek! – vágta rá Zsolti.

Miközben összeszedtük a holminkat, Zsolti és Kinga megállás nélkül vitatkoztak, én pedig felvettem a tanári asztalon hagyott telefonom, és bekapcsoltam. Döbbenten néztem a készülékre.

– Dave, jól látom, hogy az üdvözlőkép te vagy?

– Ja, csak átmásoltam a sajátomról. Nekem is az, te lecserélheted.

– Nem vagy kissé egocentrikus, önimádó – kérdezte Arnold, a vállára dobva a katonai táskáját –, enyhe exhibicionizmussal fűszerezve?

– Egészségedre – bólintott Dave, mire Arnold megrázta a fejét.

A suliból kilépve Virággal és Arnolddal elindultunk hazafelé, miközben Ricsi utánunk kiabált.

– Reni! Aztán nehogy meglepetés érjen! Vigyázz a telódra – nevetett.

– Én a helyedben kikapcsolnám éjszakára. Ki tudja, mit műveltek vele – tanácsolta Arnold.

– Persze. Ki szoktam.

Otthon megcsináltam a házim, meg készültem kicsit holnapra, közben pedig folyamatosan a telefonomra áttöltött képeket böngésztem, és azok közül is leginkább egyet. Cortez eszméletlenül menő fotóját, amit Virág segítségével (webkamerán beszéltünk) sikerült felmentenem a laptopomra is, így nagyobb felbontásban nézhettem. Hű.

Apu taxija hat után érkezett, úgyhogy kikapcsoltam a gépem, félbehagytam mindent, és lerohantam üdvözölni. Jól telt a „lányos” hét anyuval, de azért már borzasztóan hiányzott.

Több mint egy órán keresztül beszéltünk, szinte egymás szavába vágva, ő az útjáról mesélt, én pedig a dolgaimról, majd kinyitotta a bőröndjét. Következett az ajándék. J

– Ez szinte a kezembe ugrott az egyik üzletben, gondoltam, örülnél… – kezdte a felvezetést, majd megfordította a pulóvert, aminek az elején Johnny Depp állt kalózszerelésben.

– Ó, ez nagyon klassz – bólintottam, mire anyu megcsóválta a fejét.

– Mi az? – kérdezte apu.

– A kalóz már nem menő.

– Hogy érted ezt? – nézett furcsán apu, felváltva kapkodva a fejét anyu, köztem és a pulcsi között.

– De, nagyon örülök – hadakoztam azonnal, mert nem akartam, hogy apu csalódott legyen.

– Túl vagyunk a Johnny Depp-korszakon – vitatkozott tovább anyu.

– Hogy érted? Mikor lettünk túl rajta? Ez akkor most ciki?

– Nagyon – válaszolt helyettem anyu, pedig közbe akartam szólni, hogy nem. De azért a szívem mélyén megkönnyebbültem. Johnny Depp-es pulcsiban járni? Oltári ciki. L

– Hát jó – vonta meg a vállát apu, és tovább keresgélt a bőröndjében. – Akkor most mi a menő?

– Reninél? Lássuk csak – nézett anya a plafon felé. – Ellentmondásos ízlés, több oldali befolyásoltság, váltakozó ízlésvilággal, ahol jelenleg megférnek egymással az amerikai iskolás filmek, a gördeszka utáni érdeklődés, az olvasás és a Beatles. Félig modern, félig retro. Azt hiszem, most ez a sikk, ugye, Reni? – kérdezte anyu mosolyogva. Te jó ég. Egyszer még könyvet ír belőlem. Vagy disszertációt.

– Olyasmi – bólogattam. – De nagyon örülök a pulcsinak, hordani fogom.

– Isten ments, még a végén addig cikiznek, amíg a fiúvécében el nem sírod magad… – nézett rám apu fájdalmasan. Először meg akartam kérdezni, hogy mégis mit keresnék a fiúvécében, aztán rádöbbentem, hogy egy saját emléket hozott fel példának. Jaj. L

– Tehát akkor a kalóz már nem menő. Szerencse, hogy ez is a kezembe akadt – emelt ki egy másik pulóvert a bőröndből. Fehér, kapucnis pulcsi, az elején egyetlen nagy írás: Help!

– Húú! – ugrottam oda azonnal. Beatles-pulcsi. Na, ez már valami! J

– Látod, készültem! – bólintott apu anyu felé, miközben a nyakába ugorva szinte megfojtottam örömömben.

Mobil: 5/5 – tök rendesek, beállították nekem, ráadásul Cortez képe is rákerült. J

Barka: 5/1 – remélem, nem szól az ofőnek a telefon miatt… L

Beatles-pulcsi: 5/5* – szerintem szörnyen menő, retro, de közben egyáltalán nem ciki. Ráadásul szeretem is!

Johnny Depp-pulcsi: 5/3 – majd elhordom itthon. Vagy ilyesmi.