December 19., péntek

Szomorú nap. Illetve számomra az, ugyanis Cortezt pontosan 13:55-kor láttam idén utoljára.

Délre kellett suliba menni, mert az osztálykarácsony akkor kezdődött, és kettőig tartott. Anyunak sikerült annyi sütit sütnie, hogy képtelen lettem volna egyedül elvinni, úgyhogy még jó, hogy Virág segített.

– Remélem, hoztatok… – fogadott Kinga a termünk ajtajában nem túl barátságosan, majd amikor észrevette a kezünkben tartott csomagokat, azonnal eligazított, hogy hová rakjuk.

Mellesleg ő még egy osztálykarácsonyon sem tud lazítani, totál pörgött, igazgatta a díszeket, kétszer arrébb rakta a sarokban felállított karácsonyfát, és görcsösen várta, hogy Máday és kísérete bejöjjön és pontozza a díszítést. Olyannyira komolyan vette magát, hogy amikor szegény Jacques venni akart egy süteményt a tálcáról, Kinga leordította a fejét, hogy csak a pontozás után vehet, ugyanis egy hiányzó sütemény megbontaná az összképet. Negyed egykor aztán (amikor éppen mindenki keresztbeüvöltött a termen, hogy a lehető legtávolabb helyet foglaló osztálytársával kommunikáljon) Máday, Vladár és Borrel igazgató bejött a terembe. Az ofő csendre intett minket, úgyhogy halkan vártuk, hogy jól szemügyre vegyék a díszítést meg pontozzanak, miközben Kinga (aki persze képtelen csendben maradni) fontoskodva magyarázta, hogy az ő irányítása alatt lett ilyen szép a termünk karácsonyi díszítése. Mikor kivonultak, hogy további osztályokat is megnézzenek, az ofő elkezdte az ajándékozást. Szerintem ezt kulturáltabb formában tervezte, de persze nem jött össze, ugyanis három perc alatt mindenki odaadta az ajándékát, aztán további öt perc alatt mindenki megnézegette a másét, és kábé ennyi volt. Hamar lezavartuk. (Én Jacques-tól a Le Petit Prince-et kaptam, vagyis A kis herceg francia kiadását, aminek örültem, mert franciául még sosem olvastam.) Az ajándékozás után már csak elvoltunk, ettünk, ittunk, beszélgettünk és vártuk a díszítőverseny eredményhirdetését.

– Mi ez az izé? – kérdezte Zsolti, miközben az asztalokra kipakolt sütiket tanulmányozta. Erre a kérdésre felkaptam a fejem, mert az „izé” kifejezést kizárólag az általam hozott édességre használhatják.

– Sütőtök kosár – feleltem.

– Aha, értem – bólintott Zsolti, és visszadobta a tálcára. Jó nagyot koppant a süti. Ez nem túl biztató, ezek szerint kőkemény lett. Jaj.

Virág egy kókuszgolyóval a kezében ült fel az asztalomra, és éppen az ofőtől kapott ajándékát mutogatta nekem (egy rajztömb szénceruzaszettel és szakkönyvvel), miközben én azon tanakodtam, hogyan tudnék elköszönni Corteztől, aki körül állandóan ott tobzódtak a többiek.

– Reni – lépett hozzám Ricsi. – Nézd, mit kaptam – ácsorgott, tanácstalanul tartva a kezében Nick Hornby Betoncsók című könyvét.

– Tudom, én is ott voltam, amikor Arnold vette – bólintottam.

– Jó, de mit csináljak vele?

– Olvasd el – nevettem fel, mert kicsit furán hangzott ez a kérdés. Mármint nekem.

– Minek?

– Mert egy tizenhat éves deszkás srácról szól.

– Komoly? Az akár én is lehetnék – gondolkozott.

– Hát, igen. Illetve nem, mert neki gyereke van – töprengtem. Ricsi pislogás nélkül meredt rám. Aztán hátat fordított, és egyenesen Arnoldhoz indult.

– Hé, miért vettél nekem ilyen könyvet? Egyáltalán miért pont könyvet?

Mosolyogva megráztam a fejem, és fél füllel hallgattam a vitájukat (Arnolddal szemben semmi esélye nem volt, hamar lerendezte azzal, hogy nem árt, ha Ricsi kulturálódik, és hogy a könyv igenis szórakoztató).

Amíg Ricsi Arnolddal viaskodott, én reménykedtem benne, hogy Cortez egyedül marad és legalább jó utat kívánhatok neki. Amikor észrevettem, hogy Cortez egyedül ül Zsolti padján és a zenelejátszóját nyomkodja, Virág megszorította a kezem.

– Menj! – bólogatott.

Feltápászkodtam a helyemről, és idegesen rángatva a pulóverem ujját, megindultam felé. Már majdnem ott voltam, viszont sikerült idejében visszafordulnom feltűnés nélkül. Merthogy kinyílt a termünk ajtaja, és Kinga két a-s lánnyal lépett be.

– Nem azt mondom, hogy nem szép a termetek, de mégis, inkább az átlagos jelzőt használnám. A díszeitek és a díszítési stílusotok is egyszerűen snassz. Nézd meg a mi fánkat – magyarázta Kinga az egyiküknek (Tamarának), miközben Edina levált tőlük, és körbenézett. A tekintete hamar megállapodott az egyedül ücsörgő Cortezen, és odament hozzá. Visszafojtott lélegzettel néztem őket, miközben már újra Virág mellett voltam.

– Jaj – nézett elkerekedett szemmel Virág. Hát, ja. Ebben egyetértünk.

Edina ellőtte azt, amit én akartam, vagyis jó utat meg kellemes ünnepeket kívánt Corteznek, miközben úgy illegette magát, hogy az már kínos.

– Kedves a-sok, örülök, hogy átjöttetek látogatóba, de lassan menjetek vissza a saját termetekbe, ugyanis kezdődik az eredményhirdetés – szólt az ofő, aki egészen addig Gáborral beszélgetett.

A két lány elköszönt és kiment, de ez nekem már nem számított. Nem akartam rögtön Edina után odamenni Cortezhez, hogy ugyanazt elmondjam. Szívás. Lassan mindenki visszaült a helyére, az ofő pedig bekapcsolta a tévét. Alig fél perc múlva Monsieur Borrel igazgató jelent meg a képernyőn, egy papírral a kezében.

– Kedves diákok – kezdte, majd szólt pár szót az ízlésesen és szépen feldíszített termekről.

– Jó, jó, tudjuk. Gyerünk már – sürgette Kinga a képernyőn lévő igazgatót, mire az ofő neheztelően csendre intette.

– Tehát az osztályterem-díszítő verseny győztese a 10/b, Baranyai Zita osztálya. Gratulálunk.

– Micsoda? – pattant fel Kinga dühödten. Az igazgató tovább beszélt, miközben Kinga csapkodott, és elindult, hogy ellenőrizze, mégis melyik terem díszítése lehet szebb a miénknél.

Az ofő utánasietett, a többiek pedig ügyet sem vetve a még mindig beszélő igazgatóra, szedelődzködni kezdtek. Felvettem a kabátom, és láttam, hogy Cortez kiment a teremből.

– Gyerünk, Reni, siess már, elmegy! – nézett riadtan Virág, mire összeszedve minden bátorságom, utánamentem.

– Cortez! – szóltam, és azt hittem olyan halk és nevetséges a hangom, hogy meg sem hallja. Szerencsém volt, Cortez megfordult. Pechemre Ricsi és Dave is.

– Igen? – nézett vissza, felhúzva a dzsekije cipzárját.

– Jó utat – mondtam zavartan. Cortez felvont szemöldökkel elmosolyodott, ettől a mosolytól pedig én is elmosolyodtam, és akkor ott álltunk, mosolyogva. Ha egy amerikai filmben lennénk, akkor lelassult volna a jelenet, és talán még egy kis csillag is csillant volna a szemünkben. De ez nem egy film, úgyhogy az idilli jelenet nem tartott tovább két másodpercnél, merthogy Ricsi megragadta Cortez karját és ráröhögött, hogy emlékszik-e valami filmre, amiben az egyik szereplő kiesik valami ablakon. Mi? Ennek semmi értelme, hogy jött ez ide, a szép szerelmes jelenetembe? Cortez nevetve bólintott Ricsire, és csak egy pillanatra figyelt rám újra.

– Köszi. Majd írok – legyintett, és már nevettek is az említett filmen, miközben lesiettek a lépcsőn.

Ír? Majd ír? Nekem? Mi? Hűű!

A Szent Johannás karácsonyi buli este hatkor kezdődött, addig volt időm otthon töprengeni, hogy Cortez hogy értette, hogy majd ír. Felmentem az msn-re, de offline volt, a neve mellett ennyi szerepel: Cortez (Leave this place… for a while) – állapota nem elérhető. Gyorsan megnéztem az online szövegfordítóban, hogy mit is jelent ez a szöveg. Elutazott egy időre. Ennyit.

Virág átjött, hogy majd együtt induljunk a buliba. Az étkezőasztalnál beszélgettünk általános dolgokról, anyu pedig az asztal másik végében képeslapokat írt. Amikor csengettek, anyu felpattant, mi pedig azonnal témát váltottunk.

– Ha azt mondta, majd ír, akkor ír – susogta Virág.

– De mikor? Mit? Miről? És egyáltalán miért nekem? – ráztam a fejem értetlenül.

– Lehet, hogy ír, ahogy megérkezik. Hány órás a repülőút? –gondolkozott Virág, aztán automatikusan abbahagytuk a beszélgetést, mert anyu mellett Arnold jelent meg.

– Reni, a kis barátod átjött, hogy veletek menjen a karácsonyi ünnepségre – jelentette be anyu. Erre egyébként magamtól is rájöttem. Félreértés ne essék, Arnold nem értem jött, hogy úgy, „ketten menjünk”, hanem csak csatlakozott Virághoz és hozzám.

– Na, és mondd csak, Arnold, mit tervezel a szünetre? – érdeklődött anyu.

– A szüleimmel Cannes-ban töltjük az ünnepeket – felelte.

– A filmfesztiválon? – csodálkozott Virág.

– Nem. Mert az nem most van – vágta rá Arnold.

– Ez igazán jól hangzik – bólintott anyu, majd egy halom képeslapot odatolt elém. – Írd alá ott, alul.

– Anya! Karácsonyi üdvözlőlap? Ez a 21. század! Miért nem elektronikus képeslapot küldünk? – fintorogtam.

– Mert az igazi üdvözlőlap személyesebb és kedvesebb gesztus. Nem gondoljátok? – nézett ránk anyu kérdőn. Virág zavartan megvonta a vállát.

– Én nem tudom, a szüleimet kimeríti, hogy egymás ellen uszítanak, másra nem marad energiájuk. Mi nem küldünk lapot – közölte Virág, és a szemébe fésülte a haját.

– Szerintem az igazi képeslap többet jelent egy nevetséges, zenélő, animált karácsonyi e-cardnál. Az én szüleim is igazit küldenek – vette át a szót Arnold. – Ahogy az ügyvédi felszólítást, úgy a karácsonyi üdvözlőlapokat is papíron küldik. Igaz, nem ugyanannak.

Erre a kijelentésére anyuval mindketten felnevettünk, Arnoldnak igen intelligens humora van. Mondjuk, Virág nem értette.

Háromnegyed hatkor indultunk el, apu elvitt minket a suliig, hogy a sötét, jeges utcán ne gyalogoljunk.

A Szent Johannába özönlöttek a diákok, úgyhogy benyomultunk a portára, és átvágtunk az aulán. A karácsonyi fényfüzérek és égősorok hangulatosan világítottak a sötét udvaron, a tornaterem bejáratán adventi koszorú díszelgett. A tesitermet őrülten jól megcsinálták, a felállított színpad volt csak kivilágítva és a négy feldíszített karácsonyfa a terem négy sarkában. A lelátók sötétek voltak, csupán a lépcsők mentén felhúzott égősorok világították meg a székekhez vezető utat. A színpad fölött hosszúkás transzparens húzódott, Joyeux Noël felirattal. Az ofő a dupla szárnyú bejárati ajtónál ácsorgott, és rögtön eligazított minket. Ricsi, Andris és Robi ücsörgött a lelátó számunkra lefoglalt sorában.

– Sziasztok – köszönt Ricsi, miközben leültünk mellé.

– Dave, Zsolti? – kérdeztem, mert kicsit furcsa volt Ricsit egymagában látni.

– Még nem tudták lerázni a barátnőiket – nevetett fel.

– Értem. Cortez gépe mikor megy? – érdeklődtem, és csak remélni mertem, hogy nem feltűnő ez a kérdés. Ricsi látszólag nem gyanakodott, megnézte a telefonján az időt.

– Fél óra múlva száll fel. Az előbb beszéltem vele, már becsekkolt.

– Klassz – bólintottam, és elképzeltem, milyen menő lehet, hogy ott áll tök egyedül, és várja a gépe felszállását.

– Reni, menj arrébb, el kell bújnom – lépett hozzánk Zsolti, és átültetett a másik székre, mert így némileg takarásban volt.

Körbenéztem, és hamar rájöttem, ki elől bujkál. Tarr Zsófi a pálya szélén ácsorgott, és tekintetét ide-oda kapkodta, végül kiment a teremből.

– Hová megy? – kérdezte Virág.

– Azt mondtam, a büfében leszek – egyenesedett fel Zsolti, és mosolyogva előkapott egy Snickerst a zsebéből. – Pedig már voltam.

Dave, sajna, nem járt ilyen szerencsével, őt a partnere (Rácz Dia) egészen a műsor kezdetéig nem engedte el.

A karácsonyi előadás kezdetekor a lelátók gyér megvilágítása teljesen megszűnt, tök sötétben ültünk, és a kivilágított színpadot figyeltük. A műsor szép volt, illetve szép lett volna, ha a fiúk mellettünk nem baromkodják végig az egészet. Így nem sokat hallottam belőle, de a lényeg, hogy Kinga (a főszereplő, rénszarvasjelmezben) már nem hisz a karácsonyban, amikor is találkozik a Mikulással. Vagy valami ilyesmiről szólt. Tényleg próbáltam figyelni, de vagy Ricsi vihogott mellettem, vagy Zsolti bőgött szarvashangon. Máday az egész műsor alatt négyszer jött oda hozzánk, és a fiúk fejére vágott a vonalzójával. Mikor vége lett az előadásnak, Monsieur Borrel lépett a színpadra, megkopogtatta a mikrofont, és mikor minden diák a füléhez kapott, rájött, hogy működik. Kellemes ünnepeket, boldog újévet és jó szórakozást kívánt, majd átvette a helyét a két tizenkettedikes sulirádiós. A hangszórókból egy perc múlva felcsendült a Whamtól a Last Christmas. De ez csak poén volt. A diákok egyöntetűen fütyülni és huhogni kezdtek, mire a sulirádiósok nevetve lekeverték, és elkezdődött az Idiot Side Könnyen jön című dala, ami nagy kedvenc a Szent Johannában, a sulirádió hetente leadja, így például én is tudom a szövegét. J A számot egyébként rekordidő alatt (kábé két másodperc) mindenki felismerte, és a diákok szinte egyszerre özönlöttek a tánctérre ugrálni.

Kinga kipirultan huppant le az előttünk lévő sorba, és hátrafordulva hozzánk, ecsetelni kezdte az előadás sikerét.

– Csak pár idióta szarvasbőgést imitált közben, nem hallottátok? Rémesen gyerekes viselkedés.

– Itt nem hallottunk semmit – rázta meg a fejét Zsolti, miközben a térdén dobolta a szám ütemét.

– Jaj ne! Az első táncot beígértem a kapafogúnak – hajtotta le a fejét Dave. A lelátó lépcsőjén Dia mosolyogva igyekezett felénk. Meg kell hagyni, a mosolya tényleg érdekes. – Lányok – nézett ránk Dave kétségbeesetten. – Harminc másodperc után valaki kérjen le.

– Az mit jelent? – nézett rá Virág csodálkozva.

– Jaj, emó! Odajössz, azt kérdezed, szabad? És akkor veled táncolok tovább – magyarázta Dave.

– Oké – vonta meg a vállát Virág.

– Örök hála – suttogta Dave, miközben feltápászkodott. – Dia! Egy tánc?

Dia örömmel bólogatott, és karon ragadta szegény Dave-et. Zsolti röhögve nézett utánuk.

– Én a helyedben nem szórakoznék más szerencsétlenségén. Azt hiszem, téged keresnek – gúnyolódott Kinga.

Zsolti lesápadt, és a felénk igyekvő Tarr Zsófira meredt.

– Azt már nem! Gyere – ragadta meg Kinga karját, és még mielőtt az bármit reagálhatott volna, Zsolti a táncparkett felé rángatta.

– Zsolt, ha rálépsz a lábamra a tetemes súlyoddal… – kiabálta Kinga, de Zsolti elengedte a füle mellett a megjegyzést, egyszerűen maga felé fordította, és táncolni kezdtek. Mivel folyamatosan mozgott a szájuk, szerintem végigveszekedték a számot. Mindegy, a csel bevált, Tarr Zsófi egy darabig nézte őket, végül a vállát vonogatva felült a lelátóra. Virág időközben lement a táncolók közé, és lekérte Dave-et, úgyhogy egyedül maradtam Arnolddal és Ricsivel.

Annyira gáz volt az egész. Minden lány táncolt, vagy felkérték, vagy felkért valakit, egyedül én ültem két fiúval az oldalamon, mint valami béna.

– Ricsi, nincs kedved táncolni? – állt meg előttünk Tamara (9/a).

– Jó. Úgyis rég pogóztam – poénkodott Ricsi, és lelépett a megdöbbent lánnyal.

Sóhajtva dőltem hátra a széken.

– Mindenki táncol – jegyeztem meg csalódottan.

– Nem baj az, ha nem vagy mindenki – vágta rá Arnold, és körülbelül az ötödik lányt küldte el „felejtsd el” megjegyzéssel, akik fel akarták kérni. Hát, nem egy bulizós típus.

– Tudom, csak ciki – közöltem.

– Mi a jó abban, ha tömegnyomorban ugrálsz egy zsúfolt téren?

– Ezt úgy hívják, szórakozás – mosolyogtam, mire Arnold megvonta a vállát.

A szám véget ért, és hirtelen átváltott egy lassúbb, nyugisabb számra. A Somewhere over the rainbow/What a wonderful world feldolgozására, amit egyébként is tökre szeretek. A táncolók lelassultak, de mindenki maradt az eredeti partnerénél. Úgyhogy arra nem számíthattam, hogy Virág visszajön. Lassú alatt a lelátón ücsörögni. Hú, de béna vagyok!

– Réni! – mosolygott rám hirtelen Jacques, és a kezét nyújtotta. Hála az égnek. A megmentőm!

– Nem baj? – fordultam Arnoldhoz.

– Menj csak – biztatott.

Megragadtam Jacques karját, és hagytam, hogy a táncolók közé vigyen. A táncparketten csillogó fények között kezdtünk táncolni, ami igazán vicces volt. Főleg, mert még sosem lassúztam fiúval. Bár hozzá kell tenni, hogy Jacques nem kifejezetten lassúzott, hanem valami standard tánc lépéseivel próbálkozott, aminek következtében állandóan egymásnak mentünk. J A szám végén egyébként váltottunk, állandóan lekértük egymást, úgyhogy az este folyamán táncoltam Ricsivel, Dave-vel, Zsoltival, egy tizedikes fiúval és Danival, a fotóssal is. Ha Cortez ott lett volna, talán vele is táncolhattam volna. L Este fél tízig tartott a buli, addigra kellőképpen kiugráltam magam.

Osztálykarácsony: 5/5 – nagyon jól telt.

Cortez: 5/5* – azt mondta, majd ír. Húú. J

Karácsonyi buli: 5/5* – sosem táncoltam még ennyit.

Téli szünet: 5/2 – akkor is hosszú lesz, ha anyu biztosított róla, hogy millió tennivalónk van. L

Nagyiék: 5/5 – holnapután délután érkezik a gépük. J

A másik nagyiék: 5/3 – na persze, apu szülei képesek Kanadából idecuccolni az ünnepekre, anyu szülei meg alig egy órára laknak, és mégis csomagot küldtek. Ráadásul norvég mintás kötött pulcsit. Nem kérdés, melyik nagyszülőket kedvelem jobban…