Szeptember 4., csütörtök

Izomláz. Rémes, rettenetes, fájdalmas izomláz. A tegnapi tesi miatt mindenem fáj, kétszer olyan lassan mozgok, mint máskor, és artikulálatlanul nyöszörgök. Ez az izomláz az egész napomat megbélyegezte. Apu reggel szokás szerint elvitt suliba. Amikor kiállt a kapun, láttam, hogy Virág lefelé baktat az utcában. Nem szálltam be a kocsiba, hanem inkább bevártam, bunkóság lett volna a szeme láttára beülni és elhajtani. Virág megint jókedvűnek tűnt, a haja oldalra volt csatolva, és pink pólót meg tornacipőt viselt fekete farmerrel.

– Szia, Reni! – köszönt mosolyogva, majd észrevette aput. –Csókolom.

– Szervusz, Virág – biccentett apu, akinek nem kellett bemutatnom, az elmondásom alapján simán felismerte. Virág a sarkán egyensúlyozva billegett, és nagyokat pislogva meredt ránk. – Esetleg elvihetünk? – tette hozzá apu, látva, hogy Virág csak ácsorog és mosolyog.

– Köszönöm! – lelkesedett azonnal, és már be is ült hátra. Útközben – Virág hátul középre csúszott, és előrehajolva bámult ki a szélvédőn, amitől úgy tűnt, mintha köztünk ülne – apu próbált beszélgetni: komolyan felkészültnek bizonyult.

– És mondd csak, Virág, ez az emo stílus bővebben mit foglal magában? Csupán öltözködési és zeneirányzat, vagy érzelmi és életérzés alapon működik?

Ennek meg is volt a hatása. Mikor kiszálltunk, Virág teljesen el volt alélva, hogy milyen jófej apukám van, amiért ennyire képben van a dolgokkal.

– Egy komplett könyvespolcuk van tinikről, jobban tudják, mi a divat, mint én – válaszoltam zavartan.

– Ez akkor is tök jó! Rólam anyu még mindig azt mondja, hogy most élem a „nemo” korszakomat. Pedig már annyiszor mondtam, hogy emo! – rázta a fejét hitetlenkedve.

A suliboxba pakolva beszélgettünk tovább, mikor Kinga megérkezett. Úgy vonult végig a folyosón, mint egy rossz tinifilm legnépszerűbb szereplője. Elöl, magabiztosan, felszegett állal lépkedett, mögötte kettesével a négy a-s lány. A kilencedik évfolyam lánybandája. Hurrá. Megállt mellettem, és kinyitotta a szekrényajtaját, miközben a többi lány köré gyülekezett. Fél szemmel a kitárt ajtaja felé pillantottam.

– Vilmos herceg? – szaladt ki a számon, amikor megláttam, hogy a számtalan lovas kép között, ami a szekrényajtaját díszíti, egyetlen poszter van felragasztva. Vilmos hercegé, aki lovas sisakban, azt hiszem, éppen lovaspóló közben vigyorog.

– Még jó! – vonta meg a vállát nagyképűen Kinga. Mi, Virággal akaratlanul is elröhögtük magunkat. Ez azért ciki. Vagy nem?

– Tudjátok, lehet, hogy szerintetek ez vicces, de Vilmos irtó helyes. Nem úgy, mint a nevetséges Pete Wentz! – mutatott gúnyosan Virág szekrényajtajára. – Renáta, a te üres szekrényed pedig az egyéniség teljes hiányáról tanúskodik – döfött egyet belém is, aztán a lánycsorda kíséretében tovább vonult.

Virág csalódottan Pete Wentz képére meredt.

– Még hogy nevetséges! – rázta meg a fejét, saját magát győzködve.

– Igaza van, nincs kép a szekrényemben! Nincs egyéniségem! – közöltem szomorúan. Virág lebiggyesztett szájjal lépett mellém, és szemügyre vette a szekrényem üres belsejét.

– Nekem maradt még képem Pete Wentzről, szívesen odaadom – ajánlotta fel.

Ez tök rendes gesztus volt tőle, de azért persze nem fogadtam el. A nap folyamán szinte végig azon agyaltam, hogy mit kéne a szekrényembe ragasztani, hogy vajon mi jellemző rám. Az első óra után (töri, Barka tanárnő végig diktált, leszakadt a kezem) rajz következett, amit Virág eléggé várt. Eddig még nem vettem észre rajta, hogy bármilyen tantárgy felkeltené az érdeklődését, ebből gyanítottam, hogy a rajzot szereti. Az előtte lévő szünetben én olvastam, körülöttem mindenki hangoskodott, Robi és Andris valami dekódert próbált az osztály tévéjéhez kötni, Zsolti, Dávid és Ricsi körülállták Dávid telefonját, és valami videót néztek rajta. Kinga természetesen nem volt a teremben, valahol az a-s lányokkal lógott, a többiek meg tébláboltak az osztályban.

– Tudod, mit nem értek? – kérdezte hirtelen Virág, aki addig a padra fektetett fejjel pihent.

Kérdőn néztem rá, úgyhogy folytatta.

– Hogy miért van a suli aulájában az a csúnya szobor.

Pár pillanatig pislogás nélkül figyeltem, hogy vajon komolyan gondolja-e, és mielőtt válaszolhattam volna, Arnold felült a padomra – ráült a cuccomra, de mindegy – és megelőzött.

– Virág, te olyan sötét vagy, mint az éjszaka – közölte tényszerűen. Virág csak tágra nyílt szemekkel nézte, aztán elnevette magát. Oké, valóban nem egy IQ-bajnok.

– A szobor Jeanne d’Arcot ábrázolja – magyarázta Arnold, mire Virág még értetlenebbül meredt maga elé.

– Miért van itt a szobra?

Arnold unottan a plafonra nézett, aztán rám. – Te tudod, ugye?

– Persze – szaladt ki a számon teljesen ösztönösen, bár úgy éreztem, hogy ezzel a válasszal kicsit lekezeltem Virágot, pedig nem akartam. Szerencsémre Virág ezt nem vette sértésnek, továbbra is várta a magyarázatot.

– Virág, tudod ki volt Szent Johanna? – kérdezte Arnold.

– A suli névadója?

– Igen, de ha hiszed, ha nem, nem erről híres – vágta rá gúnyosan. Kinga a csengő hallatán belépett a terembe, és előhúzta a táskájából a lovas mappáját, amiben a rajzfelszerelését tartja.

– Kinga, te tudod, ki volt Szent Johanna? – fordult felé Virág kedvesen. Kinga a szemét forgatva, hitetlenkedve rázta a fejét.

– Ezt még a hülye is tudja.

Na, ez már tényleg Virágra vonatkozott.

– Egy szent – szólt bele az egyre mélyebb beszélgetésbe Dávid, amit a többiek viccesnek találtak, és jót nevettek rajta.

– Jeanne d’Arc – kiabálta túl a többieket Kinga.

– Vagyis? – fordult felém Arnold.

– Orléans-i szűz – tettem hozzá.

– Pontosan.

– Jé! – ocsúdott fel Virág a döbbenettől. – Akkor ezért hívják így a sulit? És ezért hívják francia alapítványi giminek? De jó!

Arnolddal mosolyogva összenéztünk. Virág végül is kis fáziskéséssel, de rájött, hogy a Szent Johanna miért ennyire francia kötődésű suli. Ez vicces volt. Mondjuk, én is csak a felvételi előtt néztem utána, mert azért fontosnak tartottam, hogy tudjam, hová is jelentkezem. Ezzel egyébként csak páran vagyunk így, a többség nincs tisztában vele, és látszólag egyáltalán nem érdekli őket a sulink nevének eredete. Talán ők gondolkodnak normálisan. Kétségtelen, a stréber jelző örökre rajtam marad.

A rajztanár (Vladár Ervin, aki egyébként a művészettörténet-tanár is) egész rendes. Ez az első rajzóra leginkább azzal telt, hogy lediktálta a tanmenetet, a szükséges kellékeket, amiket a jövő hétig kell beszerezni, meg bekérette az általános iskolában készült munkáinkat. (Jaj nekem!)

Mi még javában jegyzeteltünk, amikor Virág és Kinga is kimentek a tanári asztalhoz, mivel mindkettejüknél ott voltak a régi rajzaik. Kinga ért ki előbb, ezért amíg ő kinyitotta a lovas mappáját és sorban kitette a rajzait az asztalra (csendélet, lovak, gyümölcstál, csendélet, lovak, banán-alma, csendélet, ló, ló és még több ló), addig Virág a fekete-pink, halálfejes matricákkal összeragasztgatott mappáját szorosan magához ölelve figyelte Kinga kiselőadását.

– Ezek a csendéletképek mind csillagos ötös osztályzatot kaptak – magyarázta a tanárnak. – A lovakról készült rajzaimat az általános iskolában kiállították, ezenkívül ezzel a képpel – mutatott rá egy vágtató lovakat ábrázoló képre – második lettem az országos rajzversenyen, a tizenkét évesek kategóriájában – fejezte be.

A tanár (harminc év körüli, magas, vékony testalkatú férfi, csontos arccal és hátrafogott, hosszú hajjal) az állát dörzsölgetve figyelte a képeket.

– Ezek tényleg kiváló rajzok, gratulálok. A gimnáziumban is számos csendéletet fogunk készíteni – közölte. Kinga magabiztosan összeszedte a kipakolt képeit, és visszatette a lovas mappájába. – Te is elhoztad a régi rajzaidat? – fordult Vladár tanár úr Virághoz, aki a magához ölelt mappáján pihentette az állát, úgy bólogatott.

– Megmutatnád? – erősködött a tanár, mert Virág továbbra is csak ácsorgott.

– Ezek között van olyan is, amit nem rajzórára csináltam, hanem csak úgy – nyújtotta félénken az irattartóját.

– Rendben – bólintott a tanár egyre kíváncsibban. Felnyitotta a mappát, és először csak belelesett, úgy, hogy mi semmit ne lássunk belőle. Mivel az arcán látszott a döbbenet, az osztály abbahagyta a szokásos duruzsolást, és egyre türelmetlenebbül vártuk, hogy Virág rajzai ennyire rosszak vagy esetleg ennyire jók.

– Ezeket te rajzoltad?

– Igen. Szeretek rajzolgatni. Mindig vidám leszek tőle – mosolygott Virág.

A tanár kiemelte a rajzlapokat a mappából, és óvatosan feltette őket a táblára, hogy mi is lássuk. Na jó. Virág rajzai nem egyszerűen jók, hanem az a „húú” kategória. A kötelező tájképek és csendéletek mellett (amik sötét, borús színvilágúak és nagyon szépek) egy rakás rajz volt mangafigurákról és teljesen élethű Pete Wentz-portrékról.

– Virág – olvasta le a tanár a mappáról a nevet –, szeretettel várunk a rajzszakkörön, hétfő délutánonként, a nyílt szakkörök hetén megismerkedhetsz a csoporttal, ha van kedved – adta vissza az üres mappát, és még egyszer csodálattal nézett végig a táblára kirakott képeken.

Virág boldogan ugrándozott vissza a helyére. Egyébként az osztály nagy része agyondicsérte a rajzait, egyedül Kinga hangoztatta, hogy mangát és „nyomi gitárost” rajzolni nem olyan nehéz, mint lovakat. Nem sokan figyeltek rá. Én sem.

A csütörtöki órarend eddig a leghúzósabb. A második óra (rajz) az egyetlen nyugodt óra, utána kezdődik a kínzás. Fizika Gondos tanárnővel, duplamatek Gazdag Márta tanárnővel – aki az első találkozás alkalmával mosolygósnak és érdeklődőnek tűnt, de ezer százalék, hogy ez később változni fog –, zárásnak pedig egy francia Durand tanár úrral és egy irodalom Kardos Kálmánnal. Ennek az utolsó órának örültem, belekezdtünk Shakespeare-be, de egyébként az egész csütörtöki nap kemény és fárasztó.

Az ötödik óra előtti ebédszünetben Virággal kimentünk az udvarra, mert nagyon szép idő volt, és egy fa árnyékában ültünk le. A magammal hozott szendvicsek és a büfében vett üdítők fogyasztása közben én olvastam, Virág pedig egy kockás füzetbe rajzolgatott. A hangszórókból – amik nemcsak a folyosókon hanem a suli falán is vannak – ezúttal a Mátrix filmzenéje szólt, ma egész nap ez ment,'minden szünetben. A sulirádiónak, úgy tűnik, a Szent Johannában igen komoly kultusza van, és tényleg, az elmúlt napokban egészen megszoktam, hogy minden szünetben szól valami klassz zene háttérzajnak.

Az ebédszünetben egyébként sok diák volt az udvaron, köztük Kinga és a négy a-s lány, ők az árkádok alatti árnyékban beszélgettek, meg ott volt még Ricsi, Zsolti és Dávid, ők idősebbek társaságában. Mindenki csoportokat alkotva vagy legalábbis kettesével töltötte a szünetet, csak egyetlen ember ült az udvar egyik végében álló fa törzsének dőlve. Arnold, aki szokásához híven elfoglalta magát: érdeklődve lapozgatott egy magazint.

Suli után Virággal sétáltam hazafelé, az izomláz miatt sokkal lassabban, mint az előző napokban.

– Mit fogsz ma csinálni? – kérdezte.

– Szerintem megkeresem az egyéniségemet – feleltem kínosan. Kínosan a fájdalmas, lejtőn felfelé baktatástól, és kínosan a tény miatt, miszerint nem tudok mit ragasztani a szekrényembe.

– Aha – bólogatott Virág, aki szerint ez valóban fontos. – De azért biztos vannak kedvenc dolgaid. Az olvasáson kívül mit szoktál még csinálni? Van kedvenc filmed? Színészed? Színésznőd? Együttesed? Ilyesmi.

– Johnny Depp filmjeit szeretem. Főleg a Karib tenger kalózait, az nagyon tetszett – feleltem.

– Na látod! Akkor már meg is van – zárta le a beszélgetést, és tovább gondolkozott magában.

A kapunkban elköszöntem Virágtól, és bementem. Anyu már hazaért, a konyhában találkoztunk.

– Hogy telt a napod? Mi volt a suliban? – érdeklődött.

– Semmi különös – ráztam meg a fejem, és leraktam a táskám. –Semmi különös – ismételte utánam anyu, ami általában azt jelenti, hogy nem tetszik neki a válaszom. A konyhapultra fektetett könyvét felkapva azonnal böngészni kezdte, nekem pedig volt időm leolvasni a címét: „Az ötven gyakori kamaszválasz jelentése”. Óriási. Szólni akartam, de anyu gyorsabb volt, már meg is találta, amit keresett, sőt, fel is olvasta.

– „A semmi különös, nem történt semmi, nincs semmi és hasonló válaszok egy kamasz szájából leginkább az elhangzottak ellentétét jelentik. A semmilyen válaszok hátterében sokszor elfojtott düh és megaláztatás rejtőzik, valamint a befelé fordulás és elutasítás kezdetleges jeleit ismerhetjük fel. Fontos, hogy az első alkalmakkor tisztázzuk a probléma valódi okát, semmiképp ne hagyjuk annyiban, a valós válaszadás fontosságát érzékeltessük kamasz gyermekünkkel.”

Már csak ez hiányzott. Anyu felvont szemöldökkel várta, hogy szóljak valamit.

– Jó – túrtam bele a hajamba. – Egy kicsit bánt, hogy nincs semmi a szekrényembe ragasztva, másoknak meg van. Nekem nincs egyéniségem!

– Reni, hogy mondhatsz ilyet?

Nem én mondtam. De mindegy.

– De ez nem olyan fontos, szóval ez nem probléma.

– Már hogyne lenne fontos? Ügy látom, abban a periódusban vagy, amikor önmagadat keresed. Mondd csak, szeretnéd tudni a dolgok miértjét és létezésünk okát? – kérdezte anyu a vállamra téve a kezét. Hogy mi?

– Nem – ráztam meg a fejem értetlenül.

– Ó. Akkor ez majd később jön, elnézést – csukta be a konyhapulton kinyitott könyvet. – Tehát egyéniség. Nézzük csak – töprengett anyu.

– Szerintem egyedül is rájövök, csak gondolkoznom kell rajta. Megyek, megcsinálom a házim.

– Jó, én pedig átnézek pár kiadványt, hátha találok valamit erről a témáról.

Hiába mondtam volna, hogy nem kell, anyu ragaszkodik a „kamaszkezelő” könyveihez, szóval nem is erőlködtem, inkább felmentem a szobámba tanulni. Hamar kész lettem, úgyhogy bekapcsoltam a gépem, és megnéztem az e-mailem. A hangulatom azonnal jobb lett, ugyanis most már az összes osztálytársam bejelölt a közösségi portálon (beleértve Kingát és Ricsit is). Mármint az összes osztálytársam, egy kivételével. Cortez, aki csak jövő héten jön suliba. Úgy döntöttem, kinyomtatom az osztálytársaim profilját a közösségiről, és beragasztom a naplóm legelejére.

Ezzel hamar meglettem, és gondoltam, Simsezek egy kicsit, mert eszembe jutott, hogy a héten még nem is játszottam. Miközben a simjeimet küldtem munkába, a csukott szobaajtómon halk kopogtatást hallottam.

– Igen? – szóltam, kicsit lehajtva a notebookom tetejét. Anyu nyitott be, legnagyobb meglepetésemre Virág ácsorgott mellette.

– Mit csinálsz? – kérdezte anyu, majd amikor meglátta a képernyőn lévő simeket, hozzátette. – Ó, babázol? Képzeld, a kis osztálytársad átjött hozzád.

– Anya! – szóltam hirtelen felocsúdva. – Nem babázok, ez a Sims!

– Hát persze, elnézést. – bólintott finoman mosolyogva anyu. –Virág, menj be nyugodtan. Gyerekek, hozok nektek valami üdítőt és rágcsálnivalót – fordult meg, majd még egyszer rámosolygott Virágra. – Igazán örülök, hogy végre megismerhettem Reni kis barátját.

– Én is – mosolygott Virág, és bejött a szobámba.

Gyorsan behajtottam az ajtóm, és bocsánatkérően néztem Virágra. De ciki.

– Bocs, a szüleim kicsit lelkesek. Általánosban soha nem jött át hozzám senki, úgyhogy ez most pozitív hatással van rájuk – magyarázkodtam azonnal.

– Nekem sem voltak barátaim általánosban. Tokiónak csúfoltak, tök hülyék voltak – felelte, és körbenézett. – Hová tehetem, mindjárt megszakadok – rántott egyet a hátizsákján.

– Bárhová – mutattam körbe. – Miért csúfoltak Tokiónak?

– Mert a TH volt a kedvenc együttesem.

Tokió Hotel. Később rájöttem. Virág kinyitotta a táskáját, és egy rakás, de tényleg irtó sok magazint szedett ki belőle.

– Mik ezek? – rángattam oda mindkét babzsák fotelem, hogy le tudjunk ülni.

– Elhoztam azokat az újságokat, amikből kiszedhetünk képeket a szekrényedbe – felelte, és a kezembe nyomott egy köteget.

Először teljesen értetlenül néztem rá, aztán rájöttem, hogy ez volt az egyik legrendesebb dolog, amit valaha tapasztaltam. Órákig böngésztük a magazinokat, közben anyu állandóan hozott nekünk valamit, üdítőt, pogácsát, chipset meg csokit, és látszott rajta, hogy igazán örül annak, hogy vendégem van. Mi pedig közben beszélgettünk, Virágról kiderült, hogy az összes tini- és filmes magazinnak az előfizetője (meg egy rakás képregénynek), és őrült nagy gyűjteménye van, meg például ő is Simsezik, sőt, már szerkesztett magának saját Pete Wentz simet, ami ugyan egyszer meghalt, de nem mentette el a játékot, így megmenekült.

Időközben apu is megjött, és ő is örült Virágnak, anyu kicsit bosszankodott is, mert apu mondta, hogy ők már ismerik egymást, és ő erről reggel lemaradt. Virág vacsora előtt ment haza, amikor is az anyukája érte jött. A szüleim ennek még jobban megörültek, ki is kísérték Virágot a kapuig, ahol aztán a szülők váltottak pár szót, amibe mi, „gyerekek” nem lettünk beavatva.

Fizikaóra Gondossal: 5/1 – rémesen hosszú volt és nehéz.

Izomláz: 5/1 – nagyon fáj.

Simjeim állapota: 5/3 – kicsit elhanyagoltam őket.

Virág látogatása a sok magazinnal: 5/5 – nagyon örülök neki! J

Egyéniségkeresés eredménye: 5/4 – akkor is lesz poszter a szekrényemben, és kész!