Október 10., péntek

Már reggel gyomoridegem volt, hogy Kingával kell beszélnem. Hálátlan feladat lemondani a világ legundokabb lányával egy programot. Kingát egyébként nem kellett sokáig keresnem, a suliba érve rögtön megtaláltam, az aulában dühöngött, miközben Danival (a suliújság fotósával) vitatkozott.

– Mégis hogy érted, hogy egy díjugratóverseny helyett elmész fotózni valami gördeszkás baromságot?

– Kinga, értsd már meg, nem én döntöttem így. Timi arról kér képet, két helyen pedig nem lehetek!

– Tudod mit, Dani? Azt kívánom, hogy… – nyújtotta ki a mutatóujját, és látszólag elgondolkozott azon, hogy milyen átkot szórjon rá. Végül kitalálta. – Azt kívánom, hogy ejtsd le a géped és törjön el a lencséje!

Az aulában döbbenten állók egyfajta huhogással fejezték ki, hogy ez azért nem volt a világ legerősebb átka. Kinga átdobta a válla fölött a haját, és felsietett a lépcsőn.

Francia kultúrán végig azt próbáltam megfogalmazni magamban, hogyan lehetnék kíméletes, de határozott Kingával szemben, miközben Monsieur Durand a francia építészetről vetített egy kisfilmet. Szép volt, bár nem sokan figyeltek rá.

A szünetben a sulirádióból egy Oasis-szám szólt, legalábbis Arnold azt mondta, hogy az.

– Mit csinálsz a hétvégén? – kérdezte, miközben a Robinson Crusoe-t olvasta.

– Kettészakadok? – kérdeztem vissza.

– Mi a gond?

– Megígértem Kingának, hogy elmegyek a díjugratóversenyére.

– Csak… – vonta fel a szemöldökét, mert tudta, hogy ezzel nincs vége.

– Nincs csak – ráztam meg a fejem, és akaratlanul is az árkádok alá néztem.

– Csak közben rájöttél, hogy Cortez és Ricsi roppant érdekes és értelmes versenye is akkor lesz – fejezte be helyettem.

– Igen, valahogy úgy. Te mit csinálnál a helyemben?

– A helyedben semmit. A magam helyében viszont úgy oldottam meg, hogy amikor meghívtak, mindkét lehetőséget kiröhögtem, mert egyikkel sem áll szándékomban foglalkozni.

– Azt hiszem, te tetted jól – tépkedtem szomorúan a fűszálakat.

– De ha mégis tanácsot vársz – szólt, mire felkaptam a fejem, és a gyér napsütésben hunyorogva néztem az arcába. – Kingát mindenki lemondta már, ha te is megteszed, ráadásul ilyen későn, arra garantáltan sokáig fog emlékezni, ellentétben Cortezzel, aki a nagy tömegben azt sem veszi észre, ha ott vagy, és azt sem, ha nem. De ez csak tanács.

– Kösz – fintorogtam.

– Bocs, de nem fogok hazudni. Én így látom.

– Te haragudnál, ha lemondanám?

– Kinga helyében?

– Aha.

– Igen – felelte.

– A barátok nem azért vannak, hogy szépítsék a dolgokat és felvidítsanak? – kérdeztem sértődötten, jelezve, hogy egyáltalán nem tetszik, amit hallok.

– Nem. A barátok azért vannak, hogy észhez térítsenek, ha hibázni készülsz – tárta szét a karját, majd folytatta az olvasást.

Óriási. Az órák elszaladtak, az infótanár hiányzik, úgyhogy tesivel zártunk. A fiúk szokás szerint focizhattak, mi pedig szívtunk a tornateremben a gimnasztikával. Virág hiányzása miatt egy a-s lány volt a párom (Edina, a fő susogó), úgyhogy kínkeservesen telt el a negyvenöt perc. Persze az óra végén már az összes fiú befejezte a focit, és a lelátón ülve szórakoztak a bénázásunkon.

Sose voltam még ilyen hálás a csengőért.

– Akkor szombaton! – intett oda Edina a többi a-s lánnyal együtt a lelátón ülő Ricsiékhez, Kinga pedig összehúzott szemmel figyelte őket, miközben csapkodva kiment a teremből.

A francba. Az a-sok közül mindenki a szombati deszkás izére megy, egytől egyig visszavonták az ígéretüket.

– Kinga! – rohantam utána. A folyosón értem utol, az öltöző felé tartott.

– Mi az? – kérdezte,.lekapva a fejéről a Szent Johannás baseballsapkát.

– Beszélhetnék veled?

– Miről? Hogy nem jönnél el szombaton a versenyemre? Hogy meghívtak a Millenárisba valami versenyre? Hogy inkább te is odamennél, mert az egész suli ott lesz? Hogy bár nem értesz hozzá, mégis inkább a deszkázást nézed, nehogy véletlenül azt mondják rólad, te nem voltál ott? – kérdezte gyilkos tekintettel. –Mondd, Renáta, mi újat tudsz nekem mondani?

– Semmit – ráztam meg a fejem.

– Akkor megbeszéltük. Csinálj, amit akarsz – vonta meg a vállát, és az a-s lányokat félrelökve (akik éppen vihogva jöttek ki az öltözőből), bement.

Hú. Ez nem ment könnyen. De túl lettem rajta. Illetve azt hittem. Kicsit keserű gombóccal a torkomban, de belöktem az öltöző ajtaját, hogy átvegyem a ruhám és végre hazamenjek.

– Kinga, itt vagy? – kérdeztem, amikor láttam, hogy a cuccai a padon vannak, ő azonban nincs sehol. – Kinga, láttam, hogy bejöttél, és nem láttalak kimenni. Bent vagy? – dörömböltem a WC ajtaján.

– Menj innen – kiáltotta. A hangja nemigen hasonlított a megszokotthoz. Visszafojtott volt és idegen.

– Csak gondoltam, megkérdezem, hogy… Félbehagytam, mert egyértelműen szipogást hallottam. Jaj, ne!

Kinga sír? Az nem lehet.

– Kinga, most bejövök…

– Menj innen!

Nem mentem, hanem benyitottam. A lehajtott deszkán ült, ölébe hajtott fejjel, és baromira sírt.

– Jaj, ne, ne sírj – guggoltam elé azonnal, mert hiába Kingáról volt szó, az empátia automatikusan működött, és szinte én is elsírtam magam.

– Nem, nem azért sírok – emelte fel a fejét, és baromi agresszíven letörölte a könnyeit. – Azért sírok, mert dühös vagyok! –közölte.

– Tudom, persze.

– Nem azért, mert csalódtam vagy bármi hasonló. Csak szétvet az ideg!

– Tudom – bólogattam. – Kik mennek el megnézni a versenyed?

A kezében szorongatott zsepit kezdte el tépdesni.

– Összesen?

– Aha.

– Mindenkit beleértve?

– Aha.

– Senki – felelte. Na jó, ez a válasz azért kicsit meglepett.

– Ó.

– Na igen. De nem gond. Csak. Csak…

– Tudom, Vass Angéla tábora hangosabb lesz, a lova ettől jobban ugrik majd, és megnyeri.

– Igen, az lehet – vonta meg a vállát. Na, ettől már teljesen kiakadtam.

– Mi? Mi az, hogy lehet? Kinga, ne legyél már ennyire szánalmas! Kit érdekel, hogy nem néz meg senki? Nem azért csinálod! Ez egy verseny. Hahó, egy verseny! – néztem rá mérgesen. Azt hiszem, kellőképpen felidegesítettem ahhoz, hogy ökölbe szorítsa a kezét.

– Igen, egy verseny!

– Miért adnád fel? Lesznek ott szurkolóid, hangosak lesznek, túlkiabálnak mindenkit, és azért is megnyered! Nincs szükséged semmire, csak hogy jól ugrass! Vagy ilyesmi – rágtam a szám szélét, mert pontosan nem tudom, milyen egy díjugratóverseny. Gondolom, ugratós. Vagy mi.

– Igazad van! Igen! – pattant fel, és olyan dühvel törölte le a könnyeit az arcáról, hogy azt hittem, a bőre is lejön.

– De kik lesznek ott? – váltott vissza egy pillanatra kétségbeesett stílusra.

– Hát… hát a szüleid! – közöltem.

– Igaz.

– Meg… meg, gondolom, a rokonaid. – folytattam.

– Igen, a nagyszüleim és a húgom is ott lesz.

– Na látod. És a barátaid!

– Nem, azok nem – rázta meg a fejét.

– Jó, ők nem. De Virág és én igen! – szaladt ki a számon.

– Renáta – nézett lesajnálóan Kinga. – Szánalomból nem kell eljönni. Semmi szükségem rá.

– Tudom, de ez nem szánalom. Miért mennénk oda, ahová mindenki más? Viszont sosem voltam még díjugratóversenyen. És valakinek fotóznia kell a suliújságba!

– Komolyan beszélsz?

– Aha – mosolyodtam el bátorítóan.

– Jó. Akkor nem mondod vissza a meghívást?

– Nem.

– Értem. Ez. Ez igazán…

– Semmiség – segítettem ki, mert már teljesen visszaváltozott a régi Kingává, így nem várhattam el semmiféle köszönömöt. Egyébként nem is vártam.

Csendben öltöztünk át, mindketten a gondolatainkba merültünk. Mikor kimentünk az ajtón, csak elköszöntünk egymástól.

– Akkor szombaton – intettem.

– Renáta – hívott vissza, láthatóan bizalmas közölnivalója volt. Persze tudtam, hogy mi. – A dühtől kierőlködött egy-két csepp könnyet a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetjük sírásnak… – kezdte.

– Köztünk marad. Illetve, gondolom, azért tudod, hogy Virágnak úgyis elmondom – vontam meg a vállam. Ezt tudnia kellett magától is.

– Tudom. De maradjon hármunk között.

– Ígérem.

A suli elé kiérve akkora sóhaj tört ki belőlem, hogy szinte összeestem. Mit csináltam? Jaj.

Virág persze sokkal könnyebben kezelte, mint én. Amikor részletesen elmeséltem az egészet, nekem adott igazat, és azt mondta, hiába olyan undok néha Kinga, azért amit a többiek csináltak, az szemétség volt. Nem tudom, hogy valaha visszakapom-e ezt az oltári nagy szívességet, és azt sem tudom, hogy azért csináltam-e.

Valószínűleg nem. Ösztönből. Elég hülye ösztöneim vannak, meg kell hagyni. Anyu persze máshogy látta. Amikor kora este megkérdeztem, hogy elmehetek-e Virággal és Kingáékkal Gödöllőre, a díjugratóversenyre, láttam, hogy anyu arcán átsuhan valami büszkeségféle. Bár nem sokat érek vele, azért jó tudni, hogy mások szerint jól döntöttem.

Az msn-re rettegve jelentkeztem be. Még soha, de soha nem írtam rá Cortezre. Eddig. Bemásolom tragikus és rövid vagy akár tragikusan rövid beszélgetésünket:

Reni üzenete: Szia.

Cortez üzenete: Szia.

Reni üzenete: Bocs, holnap mégsem tudunk elmenni a versenyre, Kingának sokkal előbb megígértük, és bunkóság lett volna visszamondani. Tényleg nagyon sajnálom, és sok sikert nektek, meg ilyesmi.

Cortez üzenete: Oké.

Hát ennyi. Nem hinném, hogy Corteznek álmatlan éjszakái lennének amiatt, hogy az egész suli diákseregében nem látja majd meg az arcunkat, sőt, szerintem különösebben nem is érdekli, de azért én majd belehaltam.

A napom: 5/1 – még mindig nem tudom, miért tettem. L

Kinga sírása: 5/3 – fura, ezek szerint van lelke.

Megrémít, akkor inkább legyen undok. L

Cortezzel msn-ezni: 5/1 – jóindulattal sem nevezhető csevegésnek. L

Alszom: 5/5 – ma az első értelmes gondolatom. Ez azért elég szánalmas. L