Az, hogy tegnap Ricsi utánam szólt,
hogy vigyázzak a mobilomra, nehogy meglepetés érjen, nem volt véletlen. Éppen
ezért kapcsoltam ki éjszakára, ahogy szoktam. Csak, ugye, én sem gondolhatok
mindenre. Ugyanis elfelejtettem, hogy az ébresztő kikapcsolt állapotban is
működik, és gondolom, jó heccnek tartották, ha éjjel 3:35-re beállítják nekem a
Clawfinger Do what I say című számát, amiről azt kell tudni, hogy ez az
a dalocska, ami lágy gyerekénekkel kezdődik, és a következő pillanatban pedig
őrült hangosan üvöltenek benne. Majdnem frászt kaptam, mert először fogalmam
sem volt, hogy mi az. Aztán kinyomtam, és megpróbáltam visszaaludni, de öt perc
múlva megint kezdte. Éljen a szundi üzemmód! Kénytelen voltam visszakapcsolni a
mobilom, megkeresni az ébresztést, és úgy leállítani. Egy élmény volt.
– Köszi az ébresztést. – mosolyodtam
el félig mérgesen, félig pedig kedvesen, mikor Virággal a suli lépcsőjéhez
értünk.
– Ne már, nem kapcsoltad ki?
– röhögött fel Ricsi. – Azért szóltam, mert gondoltam, rájössz, hogy valamit
beállítottunk.
– De kikapcsoltam, csak nem
sokat ért – legyintettem.
– Ciki – veregette meg a
vállam Dave, majd Virághoz fordult. –Emo, add ide a telód, légyszi, mert az
enyémen nem pontos az idő.
Virág automatikusan odaadta. Első
óra kezdetéig észrevettem, hogy Dave ezt eljátssza még hat másik
osztálytársunkkal, úgyhogy tudtam, hogy készül valamire.
Beraktam a kabátom a szekrényembe,
mire Virág azonnal kiszúrta a pulcsim.
– De jól néz ki! Ez milyen?
– Beatles – feleltem kicsit
zavartan, de Virág nem kommentálta, csak azt mondta, hogy szerinte baromi jó,
és tök jól megy a fehér kord trapézgatyámhoz meg a Szent Johannás sálamhoz.
Az első óra nyelvtan volt
Kardossal, és tudtam, hogy ha Dave készül is valamire, akkor azt nem Kardos
óráján teszi. Tőle túlságosan félnek. Viszont a kémialabor tökéletes
helyszínnek bizonyult. Addigra már láttam, szinte mindenki mobilja volt Dave
kezében, amit különböző kifogásokkal kért el.
Gondos éppen a táblára irkálta a
képleteket, amikor megszólalt az első mobil. Jacques zavartan kutatott a
táskájában, miközben a Marseillaise-t zenélte a készülék.
– Ki az? Ez egy telefon? Kié?
– pördült meg Gondos az osztály felé.
Jacques motyogott valamit, és
sietve kinyomta a telefont. Mire Gondos a némán és fegyelmezetten ülő
osztályhoz fordult, már nem tudta megállapítani, hogy kié volt. Újra
visszafordult a táblához, Jacques pedig némán rázkódva nevetett. Tetszett neki
a buli.J
A következő telefon, ami megszólalt, Kingáé volt. Egy sima Hello, Moto szlogen
hangzott fel a teremben. Kinga halálsápadtan előkapta a telefonját, és
lenyomta. Gondos kissé dühösebben, mint az előbb, megint megfordult.
– Kié volt ez a készülék?
Mobiltelefont használ valaki az órámon? Azonnal álljon fel és hozza ki! – morzsolta
idegesen a krétát, és fél szeme mintha rángatózott volna.
– Barmok! – sziszegte Kinga
szinte némán, amikor Gondos megint a tábla felé fordult.
Elfojtott mosollyal a mellettem
ülő Ricsi kezére néztem. A mobilján megnyomott egy gombot, de közben láttam,
hogy a pad alatt Cortez és Dave is a mobilját tartja. Sejtettem. A következő
pillanatban három különböző mobil három különböző helyen szólalt meg (Andris,
Gábor és ismét Jacques).
– Ki szórakozik? – pördült
meg Gondos, és két kézzel a tanári asztalra támaszkodott, úgy nézett végig
a'termen. Addigra már megint abbahagyták a csengést.
Cortez félig hátra fordult, mire
Ricsi megrázta a fejét. Most azzal szórakoztak, hogy senki nem hívott senkit,
Gondos azonban üldözési mániában szenvedőket megszégyenítő módon forgolódott a
tábla és a terem között. Mondanom sem kell, legközelebb Virág, Kinga és Robi
mobilja szólalt meg: a Fall Out Boy, a Hello, Moto és valami szörnyüvöltés keveredett.
Mire Gondos hátrafordult, újra elhallgattak a készülékek, és mindenki
csodálkozva pislogott, amikor a tanárnő őrjöngve kérdezte, hogy mi ez az egész.
Kicsengetéskor aztán mindenki összeszedte a holmiját.
– Rendben, 9/b! Rendben – bólogatott
Gondos idegesen, szinte habzó szájjal, miközben kivonultunk a teremből.
Fenyegető volt.
Angolon Mr. O’Realy bejött a
nyelvi előadóba, és leült. Hamar rájöttünk, hogy miért nem kezdi az órát. Az
ofő belépett az ajtón.
– Aki mobiltelefont használt
kémiaórán, az feláll – szólt. Mindenki ülve maradt.
– Renáta, állj fel – szólt az
ofő, mire elkerekedett szemmel feltápászkodtam. Félig hátrafordultam, és
láttam, hogy a mögöttem ülő négyes könyörgő tekintettel néz rám. Nem, eszemben
sem volt beköpni őket. – Barka tanárnő jelezte, hogy a tegnapi történelemórán
többször csengett a mobiltelefonod.
– Igen, valóban – bólogattam.
– Sajnos, az ebédszünetben használtam, és elfelejtettem lehalkítani, így óra
alatt csöngött. Próbáltam kikapcsolni, de közben újra csöngött. Ekkor Barka
tanárnő elkérte – feleltem.
– Értem. Nos, ez előfordul,
de ettől függetlenül megsértetted a házirendet, erről még beszélünk. A mai eset
azonban nem baleset, Gondos tanárnő szerint többször, többféle telefon csengett
az órája alatt, és senki nem felelt érte. Renáta, esetleg erről tudsz valamit?
– fordult felém az osztályfőnök.
– Nem, semmit. A tegnapi eset
után kikapcsolva tartom a telefonom – bólogattam.
– Rendben, leülhetsz. Tehát.
Ki használt mobiltelefont kémiaórán?
Az osztályban síri csend volt. A
pad alatt morzsoltam az ujjaimat, és reméltem, hogy nem lesz gáz.
– Ti, négyen, leghátul.
Esetleg nincs mondanivalótok? – kérdezte az ofő a nyakát nyújtogatva.
Nem érkezett válasz, gondolom,
csak a fejüket rázták.
– Arnold?
Igen, ez tipikus. Ha nincs meg a tettes,
akkor a felnőttek megpróbálják az általuk leginkább megbízhatónak tartott
alanyt kiválasztani és kifaggatni. Arnoldtól azonban nem tartottam. Lehet, hogy
nincs jóban Cortezékkel, de semmiképp nem az a beárulós fajta.
Arnold megkérdezte, hogy ez most
tanúvallomásnak számít-e, mert akkor jogi képviseletet igényel, és felkéri a
tanárt, hogy hívja ide a szüleit. Az ofő pislogás nélkül meredt rá, majd
megrázta a fejét, és csípőre tett kézzel Kingához fordult. Na, itt megállt
bennünk az ütő.
Kinga felállt, és lesajnálóan
végignézve a padokon, az ofő felé fordult.
– Tanár úr – kezdte –, bár
bevallom, néhány osztálytársunk értelmi szintje kifogásolható, sőt – legyintett
megalázóan –, de tudomásom szerint annyi történt, hogy egy táskában lévő
mobiltelefon híváslistája benyomódott, és óra végéig próbáltunk rájönni, hogy
ki okozta ezt a véletlen balesetet.
– Igazán? – kérdezte az ofő,
és elgondolkodott a hallottakon. –Rendben, mindenesetre elnézést kértek Gondos
tanárnőtől. Most pedig folytathatjátok az angolórát.
Miután az ofő kiment, mindannyian
fellélegeztünk.
– Kinga, ez nem volt semmi.
Hogy kivágtad magad! – szólt előre Ricsi, mire Kinga idegesen hátrafordult.
– Ez nem rólatok szól! Az én
mobilom is csöngött, emiatt bajban voltam, tehát improvizálnom kellett! De
többet ne számítsatok rám a nevetséges tréfáitokban, és felejtsétek el, hogy
valaha még egyszer odaadom a mobilom! – rikácsolta, majd fölszegett állal
előrefordult a ledöbbent Mr. O’Realy felé, aki az egészből egy szót sem értett.
Szóval ezt megúszták. Ők. De én
nem. Ugyanis a tegnapi törióra miatt az ofő felhívta anyut, aki suli után
otthon azonnal ezzel kezdett. Épphogy beléptem a házba (még feldobódva, amiért
Cortez infón kölcsönkérte a füzetem), anyu a konyhából szólt.
– Renáta!
Na igen. Csak akkor vagyok „Renáta”,
ha gáz van.
– Mobiltelefon? Mobiltelefon
a történelemórán? Mégis hogyan? Miért? Megállapodtunk, hogy az iskolában
kikapcsolt vagy lehalkított állapotban tartod…
– Nem, ez nem úgy volt – érveltem,
miközben még csak a sálam szedtem le a nyakamról. Jól leteremtettek. Jaj. – A
többiek… – kezdtem bele, de anyu azonnal megrázta a fejét.
– Engem nem érdekelnek a
többiek!
Miért szeretik ezt az egy mondatot
annyira a szülők? Komolyan, olyan, mintha ez minden szituációban megfelelő
válasz lenne.
– Szeretném, ha ez nem
fordulna elő többet.
– Ígérem – sóhajtottam. Hát,
megmagyarázni nem, de megígérni szabad. Ilyen az élet.
Anyu visszafordult a
szakácskönyvéhez, én pedig ott ácsorogtam, totál bénán. Persze ez azonnal
feltűnt anyunak, úgyhogy miután megkérdezte, nincs-e valami komoly mondanivalóm
(szakkönyvkérdések, mint például depressziósnak érzem-e magam, vagy meg nem
értettnek, meg ilyesmi). Miután mondtam, hogy semmi ilyesmiről nincs szó, anyu
félredobta a szakácskönyvet.
– Gyerünk, ki vele.
– Elmehetek a sulival
korcsolyázni péntek délután?
– Ki a kísérő?
– Korponay tanárnő.
– Virág?
– Jön.
– Akkor igen – bólintott
anyu.
– Oké. Akkor megyek, és
megmondom msn-en.
– Ennyi volt az a nagy gond?
– kérdezte mosolyogva.
– Ennyi. De már meg is
oldódott.
Hátat fordítottam, és lehajtott
fejjel indultam a lépcső felé.
– Reni – szólt utánam anyu.
– Igen?
– Cortez hogy áll az
irodalommal?
– Már nem áll bukásra – feleltem.
– Akkor nem is jön
korrepetálásra?
– Idén már biztos nem.
– Ó, értem.
Anyu olyan „aha, most már látom,
miért vagy letörve” nézéssel méregetett, úgyhogy gyorsan felmentem a szobámba.
Egyébként nem áll túl messze az igazságtól. Az eleinte önfeledt örömöm a
négyese miatt mostanra átcsapott egyfajta melankolikus hiányérzetbe. Nincs
mese, az egyetlen közös pontunk volt a csütörtök délutáni korep, most pedig vége.
Villog az msn, Virág videó-hívást kér, úgyhogy megyek.
Telefonőrület: 5/5 – az osztályközösség
jó, ez ma kiderült. J
Cortez: 5/5 – nincs sok
kapcsolat köztünk, szinte semmi. De neki alanyi jogon jár az 5 pont. J
Cortez képe a telefonomban: 5/4
– amióta esténként azt nézem elalvás előtt, rohamosan merül a mobilom, minden
délután töltenem kell. L
Tesi: 5/1 – ma röplabdáztunk, az
a-s Edina pedig egyszer sem passzolt, pedig egy csapatban voltunk… Flegma dög. L
Anne Shirley: 5/5 – kiolvastam,
a folytatásokat a szünetre tartogatom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése