A szemerkélő esőben makettházat
szorongató diákok siettek az iskola bejárata felé. Így simán be tudtuk azonosítani
az osztálytársainkat. J Apu közvetlenül a suli előtt parkolt le.
– Sok sikert a rajzórához! – köszönt
el, mikor sikeresen kiszedtük a házat az ülésről.
– Azta, Reni, ez állati
ronda! Vladár tombolni fog! – köszöntött kedvesen Dave.
– Csak adjon egy kettest – motyogtam,
és a kartonházzal a kezemben gyorsan berohantam a portára, mert a szemerkélő
esőben már elkezdett lefolyni a vízfesték. Hurrá.
Törin Barka nem sokat tudott
velünk kezdeni, mert minden második diák asztalán állt egy ház, amitől se nem
láttak, se írni nem tudtak, úgyhogy inkább ismételtünk. Mellesleg a teremben
volt öt álomházmodell meg a miénk, Ricsivel. Ezt a többiek is így
kategorizálták. Már előre reszkettem a második órától, amikor is becsengetéskor
Vladár becsapta maga mögött az ajtót. Jaj nekem! Nekünk. Mindegy. Az egész óra
erre ment rá, névsor szerint kihívta a párokat, és szakértelemmel fürkészve az „alkotásokat”,
osztályozott.
– Antai-Kelemen, Bencze! – kezdte,
mire Virág és Cortez felkászálódott, és kivitték a pink-fekete házat a tanári
asztalra.
Vladár bólogatva nézte, el volt
ragadtatva (hát persze!) a designtól, az épület szerkezetétől és a külső
elemektől. Aztán amikor Virág egyszerűen szétnyitotta, és mindenki meglátta a
belső teret, az osztály egyöntetűen „húúú”-zott. Vladár meg kis híján elájult.
Pechemre csak kis híján. Cortez csak csendben álldogált, Virág pedig
részletesen beszélt a házról, bemutatta a helyiségeit, a funkcióit és az
ablakban ácsorgó Pete Wentzet, amin nemcsak az osztály, de Vladár is jót
derült. A bemutató végén csillagos-brillagos-trillagos ötöst kaptak, aztán
folytatódott az osztályzás.
– Bernáth, Chatelain – szólította
Vladár Andrist és Jacques-ot.
A bemutatót Andris tartotta,
Vladár pedig bólogatva hallgatta. Lakóparkmodellt készítettek, egy ilyen kis
miniatűr házsort. A munkájuk természetesen ötös lett, más kérdés, hogy óra után
Andris megadta az internetcímét az igazi lakóparknak, tehát az apukájának egy
régi munkáját adták be, de pszt!
– Felmayer, Haraszti – lapozott
Vladár a naplóba, mire Dave és Robi kivittek egy lapos, ezüst tetős, űrhajó
fazonú építményt. Felváltva beszéltek róla, egy ilyen „cyber űr-jövőházat”
csináltak, napelemmel, digitális izékkel, én egy szót sem értettem az egészből,
de azt hiszem, Vladár sem. Emiatt vagy ettől függetlenül, ötöst kaptak.
– Nagy, Neményi!
Zsolti üres kézzel ment ki a
tanári asztalhoz, és megvárta Arnoldot, aki egy kastélymakettet tartott a
kezében. Persze hogy ő beszélt róla, Zsoltinak semmi köze nem volt hozzá.
Arnold hosszú és kimerítő beszámolójának annyi a lényege, hogy a Drakula-kastély
ihlette, na meg az a milliónyi könyv, amit olvasott a témával kapcsolatban, és…
Vladár félbeszakította, majd gyorsan beírta az ötösöket. Arnold kicsit
sértetten kullogott vissza a helyére, mivelhogy belefojtották a szót. Zsolti
azonban örült: nulla munkával három ötöst szerzett.
– Pósa, Rentai – nézett fel a
naplóból Vladár. Jaj, ne! Azok mi vagyunk. Virággal összenéztünk, ő bátorítóan
bólintott, én pedig összeszedtem magam, és kimentem az asztalhoz.
Ricsi hozta a „házunkat”, és
kicsit tartva Vladártól, velem együtt hátrébb lépett. Még dobótávolságban
voltunk, de vigasztalt, hogy ha jó a reflexünk, akkor elhajolunk, és egyenesen
kirohanunk az ajtón. Vladár gúnyos mosolyra húzva a száját, óvatosan
megforgatta az asztalon a – leginkább egy texasi rancsra hasonlító – egyszerű házikónkat.
– Lám-lám – kezdte, mire a
többiek elnevették magukat. Én nem, mert nem tartottam viccesnek, na meg, mert
tudtam, hogy a java eztán jön. Minden cinikus, megsemmisítő kritika egy „lám-lámmal”
kezdődik. – Így fest annak az álomháza, aki nem szokott álmodni. Nos, ez
látszik is – köhintette. Milyen kedves.
– Tanár úr, ezt ketten
készítettük – védett meg Ricsi, ami igazán, igazán kedves volt tőle! Csak nem
sokat ért. De ez mellékes.
– Látom, ezek szerint neked
is gondod van a fantáziáddal, Pósa – vigyorgott gonoszul Vladár. – Akkor lássuk
– ragadta meg a tollát, és a napló fölé emelte a kezét. Akkora gombóc volt a
torkomban, hogy szinte elsírtam magam. Ha egyest ad, megbuktam. Rajzból! – Mindent
összevetve, figyelembe véve, hogy egy órát biztosan foglalkoztatok vele, meg
azt, hogy foltosra mázoltátok vízfestékkel… Kettes.
Hú. Megkönnyebbülten lesütöttem a
szemem. Hála az égnek! De, egyébként mi az, hogy egy órát foglalkoztunk vele?
Tuti, hogy nincs jól! Ha tudná, hogy több délután… áh, mindegy, a lényeg, hogy
kettes.
– Szatmáry, Zsidák! – lapozott
el a naplóban, miközben lehajtott fejjel visszakullogtam a helyemre.
Ebédszünetben a büfében vett forró
csokikkal mentünk ki az udvarra, és a sálamat a szám elé húzva hallgattam
Arnold és Virág vitáját, ami igazából reggel óta tartott, minden szünetben.
Egyszerűen nem bírtak egymással.
– Majd belátod, hogy igazam
van, amikor kicsit megérsz és levetkőzöd a most még divatos, de később
szánalmassá váló műstílusodat – magyarázta Arnold.
– Egyáltalán nem szánalmas, a
FOB az egyik legmenőbb banda, a zenecsatornákon állandóan az ő klipjük megy…
– A zenecsatornák mindig az
aktuális trendnek megfelelő klipeket játsszák, így befolyásolják az egyéniség
nélküli fiatalokat – darálta Arnold. Virág szomorúan csóválta a fejét, Arnold
pedig vérszemet kapott, és folytatta. – Maradjunk abban, hogy ezt a
beszélgetést folytatjuk egy év múlva. Kíváncsi vagyok, mit mondasz akkor.
– Ugyanezt! – vágta rá Virág
hatalmas, csillogó szemmel. – Pete Wentz nekem örök! Örök!
– Nagy szavak – ismerte el
cinikusan Arnold. – Virág, megmondjam neked, mi örök? A Beatles. Na, az örök.
Virág hátrahajtott fejjel nevetett.
– Na persze. Beatles! Mintha
a nagyszüleimet hallanám! Vagy anyut – közölte nevetve. Arnold lemondóan
legyintett.
Cortezzel a szokásos csütörtök
délutáni korrepetálásunkon végig verset elemeztettem. Hatra jött át, addigra
összeszedtem minden szükséges tanulnivalót, és az étkezőasztalnál ülve neki is
kezdtünk.
– Egy hasonlatot sem
találtál? Tele van vele a vers! – közöltem.
– Hidd el, átkozottul
kerestem – felelte unottan. És gúnyosan.
– Na jó, olvasd el még
egyszer a hasonlat fogalmát, aztán keresd meg. Annyit segítek, hogy öt is van
benne!
– Kösz – húzta maga elé
kedvetlenül a könyvet.
– Nem gond, ha én addig
angolozok?
– Nyugodtan. A szavakat
tanulod?
– Aha.
Úgy húsz percen át néma csendben
ültünk, ő hasonlatot keresett, én pedig az angolt magoltam. Körülbelül
egyszerre néztünk fel.
– Találtam négyet, az
ötödiket nem mutatod meg bónuszként? – alkudozott, mire mosolyogva ráböktem a
könyvére.
– Jó, de biztos, hogy
megértetted? Vagy végig tippeltél…
– Megértettem. Ott van a „mint”
– tárta szét a karjait, mire megtapsoltam. Ha ő lehet gúnyos, akkor én is. – Na,
hogy állsz a szavakkal? – húzta maga elé a füzetem.
– Alakul.
– Kérdezhetek?
– Inkább ne!
Cortez belenézett a füzetembe,
aztán a tollával a kezében közelebb húzta a székét hozzám, és úgy kezdte
magyarázni, hogy az angolban nincs a tárgyaknak neme, meg ilyesmi. Ott ültünk
egymás mellett, teljesen közel, és mindketten a füzetem fölé hajoltunk. Olyan
zavarban voltam, hogy konkrétan azt sem tudtam, hol vagyok, nemhogy még
megértsem, amit magyaráz. Pedig tényleg jót akart, csak sajna nem nagyon tudtam
figyelni rá. – Most már érted? – kérdezte.
– Persze – bólogattam, és
csak reméltem, hogy nem kérdez vissza.
– Akkor jó.
Vacsora után az angolfüzetemmel a
kezemben ültem a babzsák fotelemben, és Cortez kézírását tanulmányoztam (egy
csomót belejavított a füzetembe). Menthetetlenül bele vagyok esve. Jaj.
Rajzóra: 5/2 – ciki volt, de
megvan a kettes. Hurrá.
Cortez: 5/5* – összeillünk. Csak
ő ezt még nem tudja. J
Virág msn-en: 5/4 – egy óránk
volt, az alatt megbeszéltük a „Cortez-angolházi” esetet, na meg Tóth Gabi Érte
megérte című számát, aminek a dalszöveges változatát addig néztük (és
énekeltük) a videómegosztón, hogy megtanultuk a szövegét. J
Ja, és szerintem ez a dal pont illik a Cortezzel való kapcsolatomra, de Virág
állítja, hogy az egész szöveg Pete Wentzről és róla szól. Nem hinném, de
mindegy.J
Anne Shirley: 5/5 – klassz
könyv, egész sokat haladtam vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése