Ma rajzon Vladár gyümölcstálat
rajzoltatott. Rémes volt. Már javában mindenki nekiállt, amikor én még csak
forgolódtam. Na ja, a rajz nem az erősségem. Előttem Jacques precízen maga elé
tartotta a tollát, és a tanári asztalra kipakolt gyümölcsöket próbálta lemérni
szemmértékkel. Ezután a Marseillaise-t dúdolgatva neki is fogott a munkának. A
mellettem lévő padban Virág a rajzlapjára teljesen ráborulva „alkotott”.
Hátrafordultam, hogy megnézzem, hogy állnak a többiek. Cortez (te jó ég, ma
fekete kapucnis póló volt rajta, ami tök jól áll a sötét, összevissza zselézett
hajához) lazán fogta a ceruzáját, és amikor észrevette, hogy hátrafordultam, mélykék
szemével rám nézett. Hű.
– Renáta, van valami
problémád? – szólt rám a rajztanár. Ó.
– Semmi – ráztam meg a fejem
visszafordulva.
– Akkor talán fogj hozzá a
rajzhoz, óra végén leosztályozom.
Hurrá. Ha van valami, ami igazán
nem megy, az a rajz. A maximum, amit képes vagyok lefirkálni, az egy házikó
vagy egy pálcikaember. Úgy tűnik, gimiben ez már kevés. Általánosban még
megszántak. Na jó, összevissza radíroztam a rajzlapot, egy helyen még ki is
szakadt, mert az általam lerajzolt narancs nem is hasonlított gyümölcsre, plusz
később jöttem rá, hogy nincs is narancs a tálban. Bár tudnám, honnan szedtem.
Óra vége előtt öt perccel egy önként jelentkező (természetesen Kinga)
összeszedte a rajzokat. Amikor hozzám ért, összehúzta a szemöldökét.
– Ez meg mi?
– Gyömölcstál – feleltem
automatikusan.
– Mégis milyen? – gúnyolódott.
– Összeturmixolt. Csak vidd
ki, oké? – sürgettem, mert nem volt kedvem az önelégült képét bámulni.
Vladár végignézte a beadott
rajzokat, és rögtön le is osztályozta. Virág, Jacques, Kinga és Robi rajza volt
a legelső, ők azonnal ötöst kaptak.
– Ezen nincs név, kié? – mutatott
fel egy iszonyúan szép, teljesen élethű rajzot.
– Az enyém – lengette meg
Cortez a karját.
A tanár hosszasan nézte a rajzot.
Szinte vetekedett Virágéval.
– Sajnálom, hogy idén nem
keltette fel az érdeklődésedet, de jövőre szeretettel várunk a rajzszakkörön – firkantott
egy ötöst a lap aljára. Cortez bólintott, és tovább firkált a füzetébe. A
rajzok általánosságban szépen sikerültek, többé-kevésbé hasonlítottak az asztalra
helyezett tálra meg gyümölcsökre.
– Renáta, sajnálom, a
legnagyobb jóindulattal… – fordult hozzám Vladár. Visszafojtott lélegzettel
vártam – kettes.
Na, szép! Az első rossz jegyemet
rajzból kaptam. Viszont el sem tudom mondani, mennyire örültem ennek a kettesnek!
Felálltam, és mosolyogva kimentem a rajzomért, miközben az egész osztály
döbbenten nézett.
– Muti – nyúlt érte Virág, én
pedig fejjel lefelé fordítva adtam át. A következő pillanatban Virág
hisztérikus röhögőrohamot kapott. Legalább neki tetszett.
Vladár tovább osztogatta a
rajzokat és jegyeket, aztán felszólította Dávidot.
– Felmayer!
– Igen, tanár úr?
– Elmondanád, hogy a rajzodon
mi ez a sötét folt? – mutatta fel a lapot. A fél gyümölcstálat kitakarta egy
kerek satírozás.
– Az Gábor feje – közölte. – Nem
láttam tőle rendesen!
Mindenkiből kitört a röhögés. Az
első padban, pont a tanári asztal előtt ülő – egyébként is szótlan – Gábor a
nyakát behúzva lejjebb csúszott. A tanár gondolkodott egy darabig.
– Legközelebb talán ülj
arrébb. Ez így most csak hármas. Dávid a vállát vonogatva kiment a rajzért,
visszafelé pedig élvezte a sikert, mivel a többiek tapssal és röhögéssel
díjazták.
– Végül Neményi – szólította
fel a tanár. Arnold letette a könyvét a kezéből, és szemébe lógó tincsei mögül
unottan felnézett. –Megosztanád velünk, hogy az asztalon látható kifogástalan
gyümölcsöket miért félig elrothadva rajzoltad?
– Ennek egyszerű, szimbolikus
jellegű oka van – kezdte a választ Arnold, mire mindenkinek lecsuklott a feje.
Ha ő egyszer belekezd a magyarázatba… – A gyümölcsök most épnek tűnnek, azonban
már a leszedésük pillanatában rothadásra ítéltettek. Ha rájuk nézek, látom,
hogy friss, szép darabok, de tudom, hogy hamarosan fonnyadtan, megbarnultan és
aszalódva zsugorodnak össze. A rajzommal azt szándékoztam kifejezni, hogy…
– Értem – szakította félbe a
tanár. – Mellesleg ötös – legyintett. Arnold kissé sértetten, mivel mély
gondolatmenetét megszakították, újra felemelte a könyvét, és tovább olvasott.
A szünetben szokás szerint az
udvarra mentünk. Arnold olvasva közlekedik, ezért mindenkinek nekimegy, de az
az elve, hogy „nem kerül ki senkit, majd őt kikerülik, ha akarják”, így aztán
törte előttünk az utat, mi meg Virággal követtük. Mellesleg Virág még mindig a
rajzomon szórakozott.
– Miért nem kérted, hogy
segítsek?
– Nagyon rajzoltál, nem
akartalak zavarni – vontam meg a vállam.
– De eddig kitűnő tanuló
vagy, most meg kaptál egy kettest. Nem akaszt ki? – nézett rám csodálkozó
tekintettel.
– Rajzból? Hidd el, én örülök
a kettesnek Csak az átlagomat sajnálom – vontam meg a vállam.
Duplamatekon imáim meghallgatásra
találtak, nem feleltem. Andris imái viszont elkallódhattak valahol, mert ő
felelt, Gazdag tanárnő nem kímélte, több mint húsz percig állt a táblánál. L
Délután anyu vacsorát készített,
nekem meg eszembe jutott, hogy még el sem kéredzkedtem az állatkertbe, pedig
megígértem Virágnak. Felültem a konyhapultra, anyu pedig rögtön a kezembe
nyomta a fellapozott szakácskönyvet.
– Diktálnád?
– Persze – feleltem, és egy
pillanatra becsuktam, hogy ellenőrizzem a borítóját. Tudni akartam, kinek
köszönhetjük a „nagyszerű” vacsorákat. Valami angol. Gondolhattam volna.
– Na jó, akkor itt van a
darált hús – mutatott anyu egy tálra –, itt pedig a főtt krumpli – bökött egy
másikra. – Mi a következő lépés?
– Hozzáadjuk a tejet – olvastam
ki, és a konyhaasztalra kikészített tejre mutattam.
– Igen, azonnal – bólintott
anyu lelkesen, majd megfogta a tejet, és ráöntötte a darált húsra.
– Ööö… – ráztam meg a fejem,
mintha csak rosszul láttam volna. – Az a krumplira ment volna.
– Jaj, igazad van! Miért nem
tudják egy kicsit érthetőbben írni? – tette csípőre a kezét anyu.
Oké. Most már legalább tudom, hogy
mi hibázik a vacsorával. Úgy általában. Remélve, hogy a vacsorának lőttek,
becsuktam a szakácskönyvet, és rátértem a holnapra.
– Virág apukája elvinne
minket az állatkertbe suli után. Mehetek?
– Kérdezd meg apádat, ha ő
elenged, akkor mehetsz – bólintott, aztán visszafordult a „vacsorához”. – Hogy
javítsam ki?
Lemásztam a szekrényről, és
átmentem apu dolgozószobájába.
– Apu, holnap Virág apukája
elvinne minket az állatkertbe, mehetek? – kérdeztem. Apu felnézett a
számítógépéből. – Anyád mit mondott?
– Hogy kérdezzem meg tőled.
Aztán tovább csinálta a tejes darált húst – közöltem, mire apu fintorogva rám
nézett.
– Persze, menj csak. Hozol
nekem perecet?
– Aha – mosolyogtam.
– És olyan kókuszrudat?
– Azt is.
– Ó, és vattacukrot…
– Amit csak tudok – biztosítottam.
Rácsörögtem Virágra, hogy jöjjön
fel msn-re. Ez a gépkorlátozás átka: ahhoz, hogy egyszerre netezzünk, muszáj
előtte megbeszélnünk.
– Jól van, megyek holnap – néztem
bele a webkamerába. Virág ugrált örömében. Ezt onnan tudom, hogy kiugrált a
képből, és egy ideig nem is láttam.
Rajzóra: 5/1 – a tanár nem értékeli
az absztrakt művészetet.
Információim Cortezről: 5/2 – erősen
hiányosak, de ma bővültek azzal, hogy nagyon jól rajzol.
Vacsora: 5/1 – nem tudok
beszélni róla. Képtelenség. J
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése