Reggel megint apu vitt suliba. A
portán mondták, hogy a titkárságon átvehetem a belépőkártyám, úgyhogy egyenesen
odamentem. Két osztálytársammal is találkoztam (Robi és András), akik a sorban
álltak. Mikor sorra kerültem, a titkárnő megkérdezte a nevem, és kiadta a
szekrényemhez tartozó számkombinációs lakatot, a diákomat és a belépőkártyámat,
amit azonnal feltettem a táskámra lógatott Szent Johannás passtartóra. Láttam
az idősebb diákoknál, hogy ők is így csinálják.
A folyosón lévő suliboxok közt
megkerestem a sajátomat – az enyém pont Virág szekrénye mellett van –, és
feltettem rá a lakatot. Miközben bepakoltam a tesicuccom meg néhány tankönyvet,
láttam, hogy Virág a nyitott szekrényajtaja előtt áll, kihúz egy hatalmas
celluxcsíkot, majd a fogával letépi.
– Mit csinálsz? – kérdeztem,
mert elképzelésem sem volt.
– Képeket ragasztgatok a
szekrényembe – válaszolta.
– Megnézhetem?
Szó nélkül arrébb állt, hogy
belenézhessek. A szekrénye belül különböző együttesek posztereivel és kivágott
képeivel volt dekorálva, meg mindenféle halálfej, csillag és szív matricákkal,
szigorúan fekete-pink színekben.
– Klassz – ismertem el, és
elhatároztam, hogy én is kitapétázom a sajátomat. Na, nem ilyen bandák
képeivel. De akkor mivel?
– Szerinted melyik a jobb?
P!AtD, MCR, FAB vagy TH? Én általánosban a TH-t szerettem, de már nem, most
FAB-fan vagyok – közölte. Arcába fésült haja miatt csak a bal szemével nézett
rám, de azzal kérdőn.
– Hát – néztem vissza rá tök
bénán. – Nem tudom, mit jelentenek ezek a rövidítések – ismertem be.
– Együttesek.
– Nem ismerem – ráztam meg a
fejem.
– Ha akarod, küldök neked pár
linket, videoklipekről… – vonta meg a vállát.
– Oké, köszönöm – bólogattam,
és magamban hálát adtam Virágnak, amiért nem csúfolt ki, hanem teljesen
normálisan felajánlotta, hogy elküldi, és akkor megnézem. Ez rendes volt tőle.
Az általánosban állandóan halálra cikiztek, mert zenékkel sosem voltam úgy
igazán képben. – Neked ő a kedvenced? – néztem be újra Virág szekrényébe, ahol
egy pasi képe legalább harmincszor volt felragasztva.
– Ő Pete Wentz! A Fall Out
Boy gitárosa.
– Aha. Értem – bólintottam.
Megint tanultam valamit. Otthagytam Virágot, aki egyre hosszabb darab
ragasztócsíkokat tépkedett le a fogával, és bementem a terembe. A keddi órarend
nem tűnt olyan keménynek, ráadásul irodalommal kezdtünk, amit kifejezetten
vártam.
– Sziasztok – köszöntem úgy
általánosságban mindenkinek. Már egyáltalán nem fürkésztek olyan kíváncsi
tekintettel, mint tegnap, csak visszaköszöntek, mint egy régi ismerősnek.
Átmentem a tanári asztal és az első padok között, közben kissé lehajoltam, mert
Robi és András egy-egy padon ülve tévéztek.
Letettem a táskám a padom mellé,
előszedtem a könyvem, és olvasni kezdtem, csak néha néztem fel, egyszer, amikor
Dávid – vagy, ahogy a többiek hívják, Dave – berontott a terembe headsettel a
fülében, és valakivel nagyon tárgyilagos hangsúllyal beszélt, egyszer pedig,
mikor Kinga megérkezett. Ahogy belépett, rögtön zavarba jöttem, sajnos egy nap
elég volt ahhoz, hogy felmérjem, azzal, hogy tegnap nem barátkoztam össze vele,
végleg elbúcsúzhatok a menő társaságtól. Már a megjelenése is olyan, hogy
tudom, borzalmasan rövid időn belül a suli egyik legnépszerűbb arca lesz.
Eleve, a második legjobb felvételi – velem holtversenyben – bizonyítja, hogy
van esze, de ehhez még egyfajta sznob mentalitás is társul meg az önbizalomról
árulkodó testtartása, a hosszú, dús barna haja, amit fájdalmasan szoros copfba
kötött, meg a galléros fehér blúza, a sötétkék farmerrel és szandállal. Ahogy
belépett, az őt kísérő a-s lányok még bejöttek a terembe hozzá pár percre.
Kinga zavartalanul leült az első padba, a helyére, és kirámolta a tolltartóját,
füzetét és irodalomkönyvét. A tolla végét rágva hátrafelé forgolódott,
látszólag társaságot keresett a becsengetésig, arra a két-három percre. A
könyvem felett éppen felnéztem, és találkozott a tekintetünk.
– Renáta, miért nem inkább a
kötelezőt olvasod? – kérdezte, amikor összehúzott szemével leolvasta a kezemben
tartott könyv címét.
Na, tessék. Abszolút kötekedni
próbált, plusz soha, senki nem hív Renátának, csak ha mérgesek rám.
– Mert már kiolvastam mindet
a nyáron – válaszoltam.
– Én is – felelte fél
szemöldökét felvonva.
– Klassz – zártam rövidre a
beszélgetést, egyrészt, mert nem értettem a harag okát, másrészt meg az egész
osztályt átkiabáltuk, mivel két egymástól igen távoli helyen ülünk.
– Ti mindent kiolvastatok a
nyáron? – szólt közbe Zsolt, aki az irodalomkönyvvel a kezében felült a
padjára, és lapozgatni kezdte. Hátulról előre.
– Igen – felelte Kinga
helyettem is. Így, hogy az egész osztály minket nézett, én inkább nemet mondtam
volna. De ciki.
– Ricsi, megvan, kik írják a
házi dolgozatokat – röhögött fel Zsolt ránk mutatva. Ricsi, aki egy
fingerboardot (kis gördeszka, amit az ujjával hajt) tologatott a padján,
felnézett. Én azonnal elvörösödtem, mivel Ricsi először vett észre, amióta
osztálytársak vagyunk, és ugyanazzal a közönyös tekintettel tovább is fordult. De
azért egy pillanatra látott. Szerintem.
Kinga felállt, fél lábbal a
székére térdelt, és a fejét csóválva válaszolt Zsoltnak.
– Sajnálom, de semmilyen házi
dolgozatot nem írok, csak a sajátomat. De ne félj, ha most elkezded olvasni az
első kötelezőt, év végére legalább a feléig jutsz – magyarázta, majd vigyorogva
hozzátette. – Mármint a könnyített kiadásról beszélek, természetesen.
A teremben lévők huhogva fordultak
egy emberként Zsolthoz, aki nem gondolkozott semmilyen frappáns válaszon,
egyszerűen Kinga szemébe röhögött. Ez hatásos volt. Jó tudni, hogy a
gólyatáborban így összebarátkozott mindenki.
A csengő megszólalt, így eltettem
a könyvem, és előszedtem az irodalomholmim. Kinyitottam az új füzetem, és az
üres első oldalt néztem. Elhatároztam, hogy mindenféleképpen szépen írok majd,
legalább az első oldalon. Utána már úgysem tudom tartani, mert a tanárok
mániája, hogy minden órával egyre gyorsabban diktálnak, ami a kézíráson is
meglátszik. Virág rontott be a terembe.
– Csöngettek? – nézett körbe
bambán, haja a fél arcába lógott, így nem igazán lehetett megállapítani, hogy
kitől kérdezi. Valószínűleg bárkitől.
– Ébresztő, már két perce – vágta
rá Kinga, és direkt fújtatott egyet, mintha csak fárasztaná.
Virág szó szerint levágódott a
mellettem lévő padba, és lehajtotta a fejét.
Meglepetésemre nem rögtön az
irodalomtanár jött, hanem az ofő, aki elkért minket az első tíz percre, „rengeteg
megbeszélnivalónk van” indokkal.
– Vágjunk is bele! A tegnapi
napon számtalan dolgot elfelejtettünk átbeszélni. Először is…
Nyílt az ajtó, és Arnold botorkált
be, egyáltalán nem zavartatva magát.
– Neményi! – fordult hozzá az
ofő. Arnold kedvtelenül megfordult. – Négy percet késtél.
– Elnézést, lerobbant a busz
– vonta meg a vállát.
– Tudom, hogy édesapád hozott
iskolába, autóval – tette csípőre a kezét az ofő.
– Valóban, de előttünk
lerobbant egy busz. Idő volt kikerülni – közölte. Az ofő végiggondolta ennek a
valószínűségét, majd inkább legyintve elengedte, és miközben Arnold a helyére
ült, izgatottan folytatta.
– Először is, mindenki írja
fel egy lapra a szülei elérhetőségét, a hátsó padokból kezdjék összeszedni!
Ez a rutinnak számító feladat
kisebb bonyodalmat okozott, mert, ahogy végigmondta a mondatot, a tizenegyből
heten feltették a kezüket.
– Tessék, Virág – szólította
fel az ofő elsőként.
– Tanár úr, a szüleim
elváltak, kiét írjam fel?
Virág kérdésére vele együtt hatan
letették a kezüket.
– Elvált szülők esetében
mindkét elérhetőséget kérem. – Az ofő észrevette, hogy még egy jelentkező van,
Arnold. – Tessék, Arnold.
– Az lenne a kérdésem, hogy
milyen biztosíték van arra, hogy az általam leírt adatok harmadik fél felé nem
kerülnek ki.
– Biztosíthatlak róla, Arnold
– válaszolta kissé unottan az ofő. Az az érzésem, hogy ők sokat beszélgethettek
a gólyatáborban, pont eleget ahhoz, hogy az ofő Arnold minden kérdésére és
válaszára kellőképpen felkészülhessen.
– Csak mert az adatok, amiket
kér, roppant bizalmasak, elvégre elérhetőségekről van szó, amit ugyebár…
– Arnold – szakította félbe
az ofő nagy nehezen. – Mi lenne, ha csak lefirkantanád?
– Szóval biztosít arról, hogy
bizalmasan kezeli az adataimat?
– Igen. Biztosítalak. Írásban
szeretnéd?
– Megköszönném – bólintott
Arnold.
Mi mindannyian visszatartott
nevetéssel, mosolyogva figyeltük, ahogy az ofőből totál bolondot csinál. Igen
sikeresen. Mikor vége volt ennek a kis színjátéknak, az ofő rögtön hadart is
tovább, másodpercenként ellenőrizve az óráját, hogy mennyi időnk van. Gyorsan
elmondta, hogy a plakáttartókba, amik üresek, hozhatunk posztert, de
figyelmeztetett, hogy „ízléses, kilencedikes osztály falára valót”.
Végigkérdezte, minden rendben van-e a belépőkártyákkal és suliboxokkal, meg
ilyesmi. Igazából nagyon rendes volt, igyekezett mindent észben tartani, talán
kicsit túl is pörgött. Már majdnem kiment az ajtón, amikor visszajött.
– Majd elfelejtettem. A
tanárok helyzetét megkönnyítendő, kérlek titeket, hogy a neveteket írjátok fel
egy papírra, és tegyétek jól láthatóan az asztalotokra, kitámasztva, hogy a
kollégák minél hamarabb megtanulják a neveteket – szólt, majd hatalmasat
sóhajtott. – Igen, Arnold?
– Tanár úr, már nem azért – vakargatta
meg a homlokát a tollával Arnold. – De mindkét kilencedikes osztály tizenkét
főből áll, az összesen huszonnégy. Mégis mennyi ideig kell kis táblákkal magunk
előtt ülni, mert véleményem szerint huszonnégy nevet megjegyezni nem olyan nagy
dolog. Természetesen ezzel nem degradálni szándékozom, csak egy szimpla kérdés.
Az ofő és egy magas, sápadt férfi
(a magyartanár), aki Arnold mondandója közben állt meg az ajtóban, összeráncolt
szemöldökkel nézték.
– Nem tudom, Arnold, nem
tudom. Csak tedd, amit mondok – legyintett az ofő, és már félre is állt, hogy
beengedje a magyartanárt.
Az új tanár jelenléte egy pillanat
alatt elcsitította az osztályt, mindenki némán nézte, ahogy lepakolja a tanári
asztalra a holmiját, és sötét pillantással mered az osztályra.
– Ki használta a degradál
kifejezést? – kérdezte mindenféle bevezetés nélkül. Arnold unottan feltette a
kezét, alkarját a fején támasztotta, mintha csak nehéz lenne. A magyartanár
reakció nélkül folytatta. – És ki tudja, hogy mit jelent?
Automatikusan feltettem a kezem,
rajtam kívül pedig csak Kinga jelentkezett. Nem volt túl meggyőző a többi,
nyakukat behúzó osztálytársunk előtt. Bár tényleg tudom a szó jelentését, ez
úgy jött le, mintha nem kéne vele dicsekednem.
A tanár szúrós szemekkel
pásztázott minket, majd gyorsan megpördülve felfirkantotta a szót a táblára, és
kétszer aláhúzta.
– Mit jelent? A világosbarna
hajú lány!
Az én lennék. Köhintettem egyet,
és zavartan beletúrtam a hajamba.
– Lealacsonyít, leminősít – feleltem
halkan, de a síri csendben mindenki tisztán hallhatta.
Kinga leengedte a kezét, és
felvont szemöldökkel fordult vissza maga elé.
– Nagyon szép, köszönöm – bólintott
a tanár, én pedig rögtön lejjebb csúsztam a széken. Strébernek tűnni az első
héten. Jaj.
A tanár letörölte a táblát, majd
felírta a nevét, Kardos Kálmán, és adott pár percet, hogy megcsináljuk a kis
táblát a nevünkkel, amit az ofő kért. Aztán belecsapott a közepébe: kinyittatta
a szöveggyűjteményt és a tankönyvet.
Én tényleg behúzott nyakkal ültem
egész órán, nem tudtam, hogy a nagyrészt mögöttem ülő osztálytársaim hányszor
súgtak össze vagy gúnyolódtak, mindenesetre rémképeket láttam, alig tudtam
koncentrálni. Általánosban éppen eleget csúfoltak, mert sokat olvasok, és igen
sokszor próbáltam megvédeni magam, bár az „olvasás egyáltalán nem ciki”
elvemmel teljesen egyedül voltam.
Csengetés után egyszerre bolydult
fel az osztály, mindenki pakolászni kezdett, Kardos pedig a hóna alá vágta a
naplót, és egy pillanatra megállt.
– Ti, hárman! – mutatott
sorban egymás után először rám, aztán Arnoldra és Kingára.
Mintha csak rosszat tettem volna,
lehajtott fejjel másztam ki a padomból, és úgy kullogtam a tanári asztalig.
Mindhárman eléggé megdöbbenve álltunk a tanár előtt.
– Ajánlom figyelmetekbe az
olvasókört. Ez a szakkör hétfőnként az iskola könyvtárában van. Jövő héten, a „nyílt
szakkörök hetén” el is jöhettek, addig pedig ajánlom figyelmetekbe az iskola
könyvtárát. A Szent Johanna igen nívós könyvtárral büszkélkedhet, a nyáron
teljesen felújították, és folyamatosan bővül. Gondoltam, titeket érdekelni fog
– magyarázta.
– Tanár úr, én sajnos nem
érek rá, edzésem van – rázta meg a fejét Kinga.
– Rendben.
– Versenyszerűen lovagolok,
többször indultam már díjugrató-versenyen, sikerrel – kezdte mesélni.
– Gratulálok – vigyorodott el
Kardos erőltetetten, miközben látszott rajta, hogy elmondta, amit akar, szíve
szerint már menne is.
Én csak mosolyogva bólintottam, és
inkább visszamentem a padomhoz, nem sok kedvem volt Kinga díjugratását
hallgatni.
A többiek egész szünetben „kegyetlen
Kardosról”, „megbuktat Kardosról” és „pótvizsgán is megbuktat Kardosról”
tanakodtak. Én nem szóltam bele, csak hallgattam őket, a világért sem mondtam
volna meg, hogy nekem tökre szimpi.
Az irodalom után még öt óra volt,
két francia Alphonse Durand tanár úrral (akinek Jacques igazán örült, mert
végre mindent értett), egy földrajz Farkas Evelin tanárnővel, aki laza órát
tartott, leginkább ismerkedtünk, egy töri Barka Gabriella tanárnővel, aki
egyáltalán nem akart ismerkedni, hanem lediktált úgy hatoldalnyi anyagot, és
végül ismét negyvenöt perc Alphonse Durand-nal, az első franciakultúra-óránkon.
Az utolsó csengő után mindenki
felpattant és hazament. Én pedig, mivel kibuliztam, hogy se anyu, se apu ne
jöjjön értem, úgy döntöttem, megnézem a könyvtárat.
Könnyen megtaláltam, elmentem a
titkárság előtt, át egy folyosón a Gyengélkedő feliratú ajtó mellett,
végül jobbra kanyarodtam, és meg is lett. Kardos tényleg nem túlzott, a suli
könyvtára zseniális. Félkör alakú terem, hatalmas tér, hosszú és magas polcok
roskadásig könyvekkel. Igazán nekem való. A könyvtáros néni egy tölgyasztal
mögött ült, és a számítógépen pötyögött, de az érkezésemre felnézett. Az
adatbázisban megkerestük a nevem – segítettem, mert úgy láttam, hogy nehezen
megy neki –, aztán belevetettem magam a böngészésbe. Éppen egy Dickens-könyvbe
olvastam bele, amikor valaki megállt mellettem.
– Kiveszed? – kérdezte
Arnold, felemelve a könyvet, hogy megnézhesse a borítóját.
– Igen. Te mit találtál? – kérdeztem
vissza Arnoldtól, mert láttam, hogy a kezében tart egy vastag könyvet.
– Molière, francia kiadás.
Nem rossz, jó nehéz.
– Ha már francia suliba
járunk – vonta meg a vállát.
– Menni fog franciául? – kérdeztem
mosolyogva.
– Simán – felelte.
Nagyképűnek tűnt, és az is volt. Na de tényleg van mire.
A könyvtáros néni bepötyögte
mindkettőnk választott könyvét, mi pedig egész jót vitáztunk közben. Arnold
eszméletlenül okos srác, de nagyon nehéz stílussal. Mindenbe beleköt, mindent
jobban tud, mindent megmagyaráz. De mivel ő az első, aki szóba állt velem,
mindegy, örültem a társaságának.
Mikor kimentünk, szinte
beleütköztünk Kardos tanár úrba, aki csak egy nehézkes mosollyal nyugtázta,
hogy megfogadva a tanácsát megnéztük a könyvtárat, aztán ki is került minket,
és továbbment.
Arnoldnak esze ágában sem volt
megvárni, amíg visszamegyek a szekrényemhez a táskámért, egyszerűen otthagyott.
A folyosók csendesek voltak,
visszhangzottak a lépéseim, ahogyan sietve a suliboxok felé indultam.
Meglepetésemre a szekrényem melletti ajtó tárva-nyitva állt, a cellux ragasztó
nyikorgó tépései hallatszottak belőle.
– Virág? – kérdeztem, amikor
megálltam mögötte, és láttam, hogy beült a szekrényébe, úgy ragasztja fel a
képeket a szekrény plafonjára.
– Kész vagyok. Segíts – nyújtotta
a kezét, mire megragadtam és kihúztam.
– Eddig ragasztgattad? – hajoltam
be, hogy megnézzem, mit művelt. A szekrénye belseje totál ki lett plakátolva,
egy centiméter szabad hely sem maradt.
– Aha – bólogatott. – Te
merre voltál?
– A könyvtárban. Ennek a
sulinak valami elképesztő könyvtára van.
Virág elkerekedett szemekkel
bólogatott, azt hiszem, nem értette, hogy ez miért olyan jó.
– Mész haza? – kérdezte.
– Igen.
– Merre?
– Fel a hegyre – mosolyodtam
el.
Észbe se kaptam, és már együtt
léptünk ki a hűvös aulából a forró, szeptemberi napsütésbe.
Virág a fölöttünk lévő utcában
lakik, úgyhogy egészen hazáig jött velem, de amíg ő beszélve, könnyedén
trappolt felfelé a lejtőn, addig én kétszer is megálltam, mert szúrt az
oldalam.
– Hol laktál ezelőtt?
– Síkságon – vágtam rá lihegve,
és valóban, ehhez a budai utcához képest a pesti környék annak tűnik.
– A francia nyelvet szeretem,
az nem gond, a felvételi is jól sikerült, de csak az írásbeli részét
értékelték, úgyhogy épp csak felvettek – mesélte tovább Virág a történetét. A
felvételijének a történetét, meg úgy egyébként is, a történeteit.
Egész úton csak hallgattam, úgy
tűnt, hogy beszélgetős kedvében van. Elmondta, hogy nemrég váltak el a szülei,
és amikor megtudta, három hónapig nem szólalt meg. Egyáltalán. Semmit. Szerinte
ez rosszul jött ki, mert a felvételi pont közben volt, és a három helyből,
ahová beadta a jelentkezését, csak a Szent Johannába vették fel. Ide is
épphogy, mert az írásbelije jó lett, de a szóbelin nem szólalt meg, így nem
tudtak vele mit kezdeni. A ponthatáron volt, de Borrel igazgató úr, miután
Virág szülei beszéltek vele, megértette, hogy ez egy nehéz periódus, és
felvette Virágot a határérték ellenére, azzal a feltétellel, hogy szeptemberben
már biztosan beszélni fog.
– Hogy bírtad ki, hogy nem
szólaltál meg három hónapig? Nem rekedtél be? – csodálkoztam séta közben,
állandóan azon tanakodva, vajon hogy lehet azt kibírni.
– Nem, ha egyedül voltam,
énekeltem. De máskor egyáltalán nem beszéltem.
– Egy szót sem?
– Egy szót sem.
Jellemző. Az osztályban rajtam
kívül két lány van. Az egyik okos, menő, már a második nap egy csomó barátja
van másik osztályból, sőt felsőbb osztályokból is. De nem, én nem vele
barátkoztam össze, hanem inkább hazasétálok egy emóssal, aki három hónapig néma
volt, mert sokkot kapott a szülei válásakor. Mindegy, ez az én formám.
– Itt laksz? – nézett fel a
házunkra, amikor megálltunk a kapuban.
– Igen.
– Szép.
– Köszi.
Valamiért úgy éreztem, hogy nem
akar elmenni. – Akkor holnap találkozunk. Szia – köszöntem el, és bementem.
Virág, attól függetlenül, hogy
hétágra sütött a nap, és legalább huszonnyolc fok volt, feltette a pólója
kapucniját, az arcába húzta, és mellkasa előtt összefont karokkal elbaktatott
tovább, fel a dombon.
Én annyira nem, anyu annál inkább
örült annak, hogy szereztem egy „kis barátot” magamnak. Ezt vacsora közben
tárgyaltuk meg, és amíg én beszéltem, igyekeztem a villámmal addig bökdösni a
sült húst, amíg valamilyen csoda folytán el nem tűnik. Sajna odakozmált, és
fekete volt, apu a beszámolóm alatt végig a fekete részt próbálta lekaparni a
késével. Sikertelenül.
– Reni, nyugodtan áthívhatod
a kis barátnődet, szívesen megismernénk – lelkesedett anyu.
– Nem, nem a barátnőm. Csak
beszélgettem vele.
– És az a másik kislány, hogy
is hívják? – töprengett anyu. –Kinga! Vele jól kijössz?
– Khm – vakargattam meg a
homlokom. – Még nem igazán volt alkalmunk… – kezdtem, de be sem fejeztem a
mondatot. Minek? Persze hogy minden szülő azt akarja, hogy a menő, okos
osztálytársakkal barátkozzon össze a gyerekük. Na de erre mennyi az esély?
Még gyorsan beszámoltam a magyartanárról
meg a napomról úgy dióhéjban, aztán a szobámba készültem.
– Befejeztétek a vacsorát? – kérdezte
anyu csodálkozva. Apu tányérja hasonlított az enyémre. Érintetlen volt.
– Igen – feleltük egyszerre.
– Hát jó, ha kértek még, akkor…
Végül inkább nem kértünk.
Valamikor este összefutottam apuval a konyhában, mindketten gyárilag
előállított ételt kerestünk, olyat, ami ehető.
– Reni – köszönt kissé
zavartan. – Mit csinálsz?
– Semmit. És te? – kérdeztem
vissza. Egy fél pillanatig farkasszemet néztünk, aztán automatikusan félreállt,
hogy odaférjek mellé, és kipakoltuk a hűtőt.
– Még sajtot? – nyújtottam
felé. – Jöhet.
Késő esténként apuval gyakran
összefutok a konyhában. És mindketten falazunk egymásnak.
Egy gyors szendviccsel a kezemben
visszasomfordáltam a szobámba, és pár percre bekapcsoltam a gépet. Három
e-mailem jött, kettő a közösségi portálról, hogy ismerősnek jelöltek. Arnold és
Virág. A harmadik e-mailem pedig már egyenesen Virágtól jött, kilenc YouTube
videót csatolt, a kedvenc zenekarjainak a klipjeit.
Hosszú nap: 5/2 – fáradt vagyok.
Sulikönyvtár: 5/5 – rengeteg
könyv.
Virág kedvenc dalai: 5/2 – nem
túl jók.
Holnap tesi: 5/1 – jaj!
És kémia: 5/1 – jaj!
És angol is: 5/1! L
